Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-24 / 12. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 12, szám. Röviden jelentettük a múlt héten a lesújtó csapást, mely bár közelegte előrelátható volt — oly mélyen megrendítette Rákosszentmihály közönségét, A részvét hullámai széles gyűrűkben hatoltak el tovább messze távolságokra is, ahol Lehel Pálnak még mindig rengeteg számban élnek megbecsülő és ragaszkodó barátai, jő ismerősei. Igen érdekes, tipikus életet élt s ezért rengeteg módon ismeretes egyén volt ami legújabb halottunk, mélyen gyászolt társunk, Lehel Pál, kit tragikuma élete delén sodort el körünkből s távolított el az örömöknek e keserves völgyéből, amelyet vidámsággal, elevenséggel töltött meg maga körül a Lehel Pál klasszikusan élénk temperamentuma, mindig határozott, csaknem érdes, de soha se rosszindulatú s rosszakaró modora és viharedzett, de meg nem törhető jókedélye. Ilyenféle elemekből állott nagyjából a Lehel Pál egyénisége. Nagyon határozott, gyakran szenvedélyes lélek tüzelte ezt az erős alkotásu, józan logikájú. erősen intelligens agyvelőt, mely mindig mindent keményen akart s ezért bármily zökkenőn, akármiféle nehézségen keresztül gázoltatta mozgalmas élete során s hevével, imponáló erejével szinte eltakargatni igyekezett a jóságot, a szivet, mely jellemét ékesítette, ámde sikertelenül, mert még a rusztikusságig indulatos kemény férfiú is mindenkor megmaradt egyenes jellemű, derék czélokért lelkesedni tudó, embertársaival szemben jóindulatú, tipikus magyar embernek. Ilyennek ismertük szegény Lehel Pált mindannyian s mint ilyet siratjuk kora vesztén. Az első munkások, az úttörők lelkes és buzgó csapatából való ő is, A régi A I m á s y Pál-telepi honfoglaló gárda egyik csatlakozott tagja volt ő is. Azé a lelkes embercsoporté, amely verejtékkel rakott itt össze minden egyes követ, fáradságos munkával és buzgalommal hódított meg a czivilizácziónak TÁ R CZ A. A herczeg a nép közé megy. Irta: Fehér Jenő. A kis herczegnek egy napon bolondos ötlete támadt. Az ötlet nem volt éppen eredeti, de reá nézve az újdonság ingerével birt. Sokszor olvasta ugyanis a históriai tankönyvében, hogy egyik őse, akit az utókor a «nagy» névvel tisztelt meg, álruhában a nép közé keveredett s ilyen módon kifürkészte a szegény emberek buját-baját, gondolkodát. hogy aztán szemle útjáról tapasztalatokkal dúsan megrakodva terjen vissza csillogó kastélyába. Ezek a kalandos kirándulások nagyon izgatták a kis herczeg fantáziáját. Folyton ott kóvályogtak fekete fürtökkel beárnyékolt fejecskéjében és sötét szemei valósággal tüzeltek, ha arra gondolt, hogy öt százados szarkofágjában nyugvó őse példáját ő is követhetné. Egy tavaszi reggelen a kis herczeg grófi nevelőjével a hatalmas park tölgyei alatt sétált. Egyszerre minden bevezetés nélkül igy szólt: — Kedves gróf, én a nép közé akarok menni! Olyan határozott, ellenmondást nem tűrő hangon mondta ezt, hogy a gróf meglepetten és egyúttal ijedten nézett ifjú neveltjére. — A nép közé, Fenség ? minden elhagyatott röget legszűkebb otthonunk tengeri földjein. Akik közül hétről-hétre eltávozik egy, hogy gyászt és fájdalmat hagyjon hátra egyre fogyatkozó társaiban. Lehel Pál, mint székesfővárosi tanító élete komoly hivatásának terén tiszteletre méltó nevet vívott ki magának s hagyott örökségül utódainak szabad idejét pedig évek hosszú sora óta Rákosszent- m i h á 1 y n a k áldozta. Sok munkát és költséget pazarolt itteni szép villájára, kertjére. A gazdaságban nagy kedve tellett. De jutott ideje bőségesen a helyi közügyek és a társadalmi élet számára is. Nagyon hasznos tagja volt minden társaságnak. Elevensége, ötletei, hatalmas hangja, zamatos magyar humora kedveltté tették’ különösen a férfi társaságokban. Derék, becsületes, kemény, magyar ember volt, aki nagyon tudott lelkesedni és félelmesen tudott haragudni; hűséges jóbarát volt s elválaszthatatlanul ragaszkodó volt és veszedelmesen tudott gyűlölni; érező jó szive volt és kegyetlenül tudott megbántás nélkül goromba lenni. Sok ellentét, mely mind egy érdekes jellem, erősen körvonalozott egyéniség nem mindennapi vonása, mely mindenkor érdekes és soha sem ellenérzést keltő. Külön figyelem illeti meg ezenfelül családja körében, mint fejét egy szinte meginditóan tiszteletre méltó és nemesen felépített familiának. Bánatos özvegye, a sors végtelen csapásaitól meggyötört Janiga Anna maga is klasszikus női jellem, egyébként kiérdemesült pályatársa szegény férjének, kinek még alig enyhült fájdalma, derék, deli fiának, Lehel Imrének korai és testvérének váratlan elhunytán — máris a legnagyobb megpróbáltatást kell egyedül Isten Ítéletében való keresztényi megnyugvással elszenvednie. Elsőszülött fia, Lehel Pál dr. immár révbe jutó félben ügyvédjelölt, öcscse István bölcsész, mindketten fényes reményekkel kecsegtető pálya kezdetén, A legkisebb fia, Béla, még iskolásgyermek. Elénk szerepe jutott a rákosszentmihályi társadalomban Lehel Pálnak élte utolsó szakában. Egyik helyi társadalmi egyesület ügyét karolta fel s hogy mire képes, itt mutatta meg még egyszer igazán. Minden erejét, minden idejét, minden buzgalmát felf Lehel Pál. — Igen, igen, a nép közé, a szegény nép közé akarok menni, — ismételte a herczeg. A gróf — az udvari etikett ellenére — meg- vakarta a füle tövét. O fensége átértette e mozdulat jelentőségét és a meggyőzés fegyveréhez folyamodott. Ön, kedves gróf — mondá — gyakran magya- rázgatta nekem, hogy ősöm, Nagy Ágost, különösen azért volt a legkitűnőbb fejedelmek egyike, mert közvetlen tapasztalásból ismerte meg népének kívánságait. Én, aki felséges nagybátyámat egykor követni fogom a trónon, példányképemül Nagy Ágostot választottam. Én is meg akarom ismerni a népemet, ismerni akarom titkos vágyait, rejtett gondolatait . . . — Bocsánat, Fenség — vágott közbe a gróf — Istenben boldogult, dicsőséges uralkodónknak, Nagy Ágostnak egyéb kiváló erényei is voltak, amelyek követésre méltók. Aztán meg ma egészen más időket élünk. Ami ötszáz évvel ezelőtt dicséretes cselekedet volt, az ma már legalább is avult dolog. A nép megismerésének van ezer más módja. Ő felsége a király tanácsosai . . . — Képmutatók! — mondá megvető mozdulattal a herczeg, — De fenség . , . — Bocsásson meg, kedves gróf, nem akartam megbántani senkit. — Kérem Fenségedet — könyörgött a gróf — verje ki fejéből ezt a fura ötletet.
