Rákos Vidéke, 1907 (7. évfolyam, 1-52. szám)
1907-03-17 / 11. szám
4. RÁKOS VIDÉKE 11. szám. 2 kor., Marton Gábor 2 kor., Flittner Lipót 2 kor., Winkler N. 50 fillér, Winhofer S. 50 fillér, Weisz Ignácz 2 kor., Kneif Endre 2 kor., Ferenczy Károly 2 kor., Sándor Gyula 50 fillér, Melcsok Béni 2 kor.. Holló Ágostné 2 kor. 50 fillér, Csattogányi Ada 6 kor. 50 fillér, Karácsonyi Lajos 3 kor., Halász Ferencz 1 kor., Zilzer Jakabné 2 kor., Bognár János 2 kor. 50 fillér. Összesen 59 kor. Fogadják mindannyian az egyesület hálás köszönetét. Képessy Imre titkár, Benke István isk. egyes, alelnök. Ováczió egy kitüntetésért. S z u 1 y Aladár dr.-t, a Brázay- czég társfőnökét a román királytól nyert kitüntetése alkalmából az egész személyzet nevében vasárnap délben küldöttség üdvözölte. A küldöttség vezetője Horváth Lajos (a csemegeosztály intézője), aki a bukaresti kiállításon a czéget képviselte, rövid, keresetlen szavakban üdvözölte főnökét, emléklapot nyújtott át a személyzet aláírásával. Bretz Kálmán irodavezető Szulyné dr.-nét köszöntötte és szalaggal díszített alkalmi föliratu virágbokrétát nyújtott át neki. Utczanevek — házszámok. Levél a szerkesztőhöz. Kedves barátom ! ügy hiszem, még élénken emlékszel arra az időre, — hiszen nem is olyan nagyon régen volt, mindössze csak rövid harmad fél esztendeje — mikor én, — még mint községi képviselő — azt a szerény indítványomat terjesztettem a képviselőtestületi közgyűlés elébe, hogy határozza el a közgyűlés ami szeretett- Rákosszentmihályunk utczáinak névtáblákkal való megjelölését és lakóházainak számtáblákkal leendő — de kötelező — ellátását. Megtörtént akkor az a csoda, hogy a közgyűlés ezt az indítványomat magáévá tette és egy kisebb bizottságot küldött ki kebeléből az utczáknak helyes beosztása és czélszerü elnevezése, valamint a lakóházaknak és telkeknek pontos összeírása és megszámozása czéljából. Mint minden bizottságnak a világon, úgy ennek is, előbb fel kellett osztania kisebb, sőt szükebb, majd al- középső és Isten tudja miféle bizottságokra, amelyek ezt a kérdést előbb meg- hányták-vetették, aztán tanulmányozták, később áttették, visszatették, majd aztán letették az egész tanulmányt a nagyobb bizottság asztalára több- rendbeli jelentés kíséretében. Ez a nagyobb bizottság most már beható tanulmányozás alá vette a kérdést és terjedelmes jelentésével együtt a képviselőtestületi közgyűlés elé terjesztette, amely aztán végérvényesen elhatározta, hogy Rákosszentmihály utczáit most már igazán megjelöli és házait megszámoztatja. A t. ez. közönség ujongott, tapsolt örömében a képviselőtestület eme világraszóló határozatán, mert szentül azt hitta, hogy Rákosszentmihály egyszerre világvárossá lesz. De az örömrivalgás és a taps csakhamar megszűnt és a t. ez. közönség kezdett türelmetlenné és idegessé lenni, mert azok a bizonyos táblák sehogysem akartak és ma sem akarnak még felkerülni az utczasarkokra, meg a házak kapuira. Istenem, milyen naiv és jámbor ez a mi közönségünk. Azt hiszi, hogy csak felszögeztet- jük a táblákat és ezzel minden rendben van ; pedig nem oda — Rákosszentmihály. Én például egészen más állás, illetőleg nézőponton vagyok. Én készséggel elismerem, hogy — Rákos- szentmihályon? ! — ez igen nagy munka, amely sok utána járást, nagy szorgalmat és még több körültekintést igényei és amelyet nem lehet csak úgy kutyafuttában elintézni egy-két nap alatt és — igazán mondom — szerfelett csodálkoznám azon, ha az a kiküldött bizottság, meg a képviselőtestület ezzel az óriási munkával ilyen rövid idő alatt már végzett volna? ! Igazán érthetetlen, hogy ami közönségünknek milyen kevés belátása van, pedig illenék tudnia, hogy minden efajta rendezés mennyi sok időt és fáradságot emészt fel, hogy csak egy példát hozzak elő, ott van a kiegyezés rendezése, hát azt tetszik hinni, hogy ezek máról- holnapra megvalósíthatók ? De nem ám 1 És azt tetszik hinni, hogy ami elöljáróságunknak, meg képviselőtestületünknek és mindenféle bizottságainak tán nincs is egyéb dolguk, mint azokat a haszontalan táblákat elkészíttetni és ki- szögeztetni ? Maradtam igaz hived Rákosszentmihályon, 1907. márczius. Bugyi Ferencz József. E sürgető levél nyomán utána jártunk az utczai névtáblák dolgának s azt a megnyugtató jelentést tea kedves házikóját, mért ne adná bérbe másodszor is. Szerencsérere jött egy fiatal báró, akinek sok fölösleges vagyona lehetett, mert nem is bérbe, hanem örök áron vásárolta meg az anyókától az épületet, miután pedig megvásrolta, átépítette s oszlopokat állitatott piros kapuja elé, egyszerű fehér falait kacz- kiás rózsaszínűre festette, kertjéből kidobatta az igénytelen muskátlit meg vérbénát, s büszke rózsát, szegfűt ültetett el benne, szobáit pedig teli rakatta nehéz szőnyegekkel, hogy a lépés se okozzon zajt benne, ha járnak. A csinos épület most már mindenkinek feltűnt, akit arra felé vitt az útja, s a már azelőtt is arra járt emberek közül nem egy ált meg, és kérdezte csodálkozva a kertészt (most már ez is volt), aki éppen kint állt az oszlopos kapuban : — Ugyan kedves barátom, ez-e az a kis házikó amelyik még tavaly is itt áltt ? — Ez tekintetes ur, — felelte a kertész, szippantván egyet a makrapipából. — Hogy megváltozott, — hogy megváltozott! — csóválta fejét az idegen, — És ugyan barátom, kié most ez az épület ? — Modisics báró ő méltóságáé, — volt az önérzetes válasz. Az idegen tovább ment, mialatt — aggályos egy lélek lehetett — még egyre csóválta a fejét. — Lám, lám ! Most milyen szép oszlopai vannak I Modisics báró azonban csupán három esztendeig volt azon a véleményen, hogy az oszlopos ház csakugyan csinos és kedves. Akkor aztán — oly szeszélyes az ember — ráunt és feléje sem nézett többé, ha- . nem bizonyos szívességek tejében odaajándékozta Wolfman urnák, aki gazdag bankár volt ugyan, de mégis megöregedett. Ez az egészet mégegyszer akkorára kibővítette, s emeletet építtetett rá, kétszínűre, fehérre és barnára festette át a rózsaszín falakat, a most már elegáns szobákba uj és még nehezebb szőnyegeket rakatott, a kertben üvegházat emelt s az eddigi fakerítést díszes vasrácscsal helyettesítette, A kapuba pedig, amely a régi fa helyett most már szintén vasrácsból való lett, portást állított, hogy őrizze a eziezomás kis palotát. A gazdag öregeknek vannak ilyen szeszélyeik, s Wolfman urnái ez annál inkább érthető, mert a báró azt állította volt a lakról, hogy még egészen uj, holott mind tudnivaló, csak zöld zsalus, fehér va- kolatos korában volt az. A bankár szeretett élni s a társaságot is kedvelvén, valóságos estélyeket adott, ezekre az esté-
