Rákos Vidéke, 1906 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1906-11-25 / 47. szám
2. RÁKOS VIDÉKE 47. szám. rázata más, mint a szörnyű nyomorúság s ezzel kapcsolatosan a szegény családoknál tapasztalt tisztátalanság, rendszertelen és rendetlen életmód, hiányos táplálkozás és fütet- len lakó szoba. Csakis a mértéktelen nyomorúság magyarázhatja meg a rákosszent- m i h ál y i iskolák kéretlen vakáczióját, mely annál nyugtalanítóbb, mivel hogy a nehéz megélhetés következtében kevésbbé sínylődő középosztályu, úgynevezett úri gyermekeket, kik iskoláink növendékeinek tekintélyes százalékát alkotják, a szegénysorsu szülők gyermekei magfertőztetik a ragályos kór csiráival. Közegészsé gi állapotunk tehát a legmagasabb fokú jóakarattal se nevezhető rózsásnak s a hatóságainkat a megjavítás nehéz munkájában óriási feladat súlya terheli. A védekezés egymagában vajmi kevés, a bajt előidéző alapfeltételeket kell megszüntetni. Olyan humanitárius és hazafias vállalkozás, mely természeténél fogva az ország, sőt a világegyetem czéltudatos működésének egyik irányitó eszméje. A megoldás módja tehát nem édes falunk szép határán belül születik meg, hanem most izzik a világtársadalom munkás kohójában. Azaz, hogy csak kovácsolják. Mikor lesz belőle fegyver: ki sejtheti? A téli csend, a téli borii és fagy azonban a nyomorúsággal szövetkezve nem csak a közegészségi állapotainkat rontja meg, hanem kimondhatatlan veszedelemmel fenyegeti eddig önérzetesen dicsért közbiztosságunkat is. Mai híreink közt szégyenkezik a tudósítás a nyomor kergette csavargók rablótámadásáról, melylyel a kerepesi országút egy békés utasát C z i n k o t a körül minden értéktárgyától megfosztották. Hát már ilyen is történik nálunk? mostanákan nem is először! Szomorú állapot, melyet megint nem tehet érthetővé más egyéb, mint a feneketlen nyomorúság. A téli évad kezdetén tartunk. Szomorú krónikánk lapjain még csak az első sorokat rójjuk. Vájjon minő lesz a folytatás? A meddig rajtunk áll, mindenesetre a végletekig kell mennünk a védekezésben. Ha méltán félhetünk a bajtól, joggal védekezhetünk ellene fokozott erélylyel. A törvény, a végrehajtó hatalom lelkiismeretessége és óvatos előrelátása ami várbástyánk, melynek meg kell óvnia a támadásoktól. Tekintélyével, erejével, hatalmával, sőt ha kell sújtó borzalmával. A nyomorgóknak segítséget, de a gazembereknek börtönt és vasat. Ha pedig a nyomorúságukra hivatkoznék, akkor keressék igazukat azokon, akik előidézték. Az izgatókon, lelketlen csábítókon és gaz kufárokon, vérszopó uzsorásokon. Kis és nagy gazemberek, tomboló örjöngők és sima hipok- riták vesszenek el és ne dőljenek a pusztító nyomor karmaiba a szánandó áldozatok. Hazafias indítvány. A főváros kerületi választmányai igen szép hazafias inditványnyal foglalkoznak. Mayer Gyula országos levéltári igazgató nyújtotta be az első s egyidejűleg valamennyi kerületi választmányhoz bizonyára abban a reményben, hogy a megérdemelt országos érdeklődést felkölti. Az alaposan és lelkesen megokolt inditvány lényege a következő : Midőn a kazárok khagánja az első vajdának Lebediásnak, — magyarul Elődnek — felajánlá, hogy ő legyen a magyarok fejedelme, az elhárítja magától e történelmi fontosságú szerepet és Almost avagy ennek fiát Árpádot ajánlja maga helyett s a nép és annak vezérei egy akarattal meg is választják őt fejedelemnek; mert ő »méltóbb volt arra, bölcs tanácsú és gondolkozásu, kiválóan vitéz és az uralkodásra is alkalmas«, (Pauler Gyula: Vezérek kora.) TÁRCZA. Tavaszi esőben. Irta: Békefi Antal. Átkozott csalfa tavasz volt. A zsenge levelekre hideg eső huldogált. A két napos fű hervadozva simult le a földre. Ez a tavaszi hervadás szomorú nagyon. Szemező esőben egy ifjú és egy leánv halladt az utczán. Sietve mentek, mert fekete felhő'jött a széllel mert ez sűrűbb esőt hoz. A legény is fiatal, a leány meg még gyermeki időben van. Tizenhat éves lehet. A fiú nyúlánk, barna, erős, a koponyája értelmesen nagy, az arcza őszinte. A leány szőke, helyes, szabályos teremtés. Kedves, rövidke az álla, pnos a szája, hízelgő szemei szürkék és foszforosan villognak, mint a macskáé. Hirtelenéban leírva az esőben siető szerelmeseket, ilyenek voltak. ^ leiny ^karolta a legény karját és mentükben vidáman beszélgettek. lépdelt ^*eSS^n*< ^‘Zl — módja a fiú és nagyobbakat Ha te ekkorákat lépsz, Peti, én szaladok utá- mmt egy kis kutya — bolondozott a leány, szaladó apró lépésben szedve lábait, Nevettek. Az utczán kevesen jártak. A mulatság fesztelenebbül mehetett. A boltoslegények se áltak kint az ajtóban. Egy virágosbolt előtt belekapaszkodott Lizi a fiú kabátujjába. — Nézd mennyi tavaszi ibolya. Az üveg között egész ibolya erdő kérlett. Érezni lehelett az illatát. — Érzed Peti ? De jó volna belőle, de nagyon drága ám. — Veszek neked egy kis csomót, kedves kis- aszony — bókolt pajkosan a fiú. Lizi elszomorodott és ilyen bolondott mondott; — Oh, az első ibolyák a gazdag kisasszonyoké, Petyu, mi mindig akkor jutunk csak ibolyához, amikor már hervad. Ne vegyél, Petyu . . , Gyerünk. — Gyerünk ám, mert az eső a nyakunkba hull... Szaladva mennek már most, de a beszédet nem hagyják. — Tudod, mit gondoltam, Petykó ? — Mit ? — Nem nevetsz ki ? — Nem, ha okosat mondasz. — Azt gondoltam : én szeretlek-e téged jobban, vagy te szeretsz engem jobban, Petyu ? A legény nevetett.