Rákos Vidéke, 1906 (6. évfolyam, 1-52. szám)
1906-08-12 / 32. szám
6. RÁKOS VIDÉKÉ 32. szám, tathatjuk, mert a nyomda nem hajlandó több „e“ betűt rendelkezésünkre bocsájtani. Röviden annyit, hogy a fej nagy fejtörést okozott az állatorvosi intézetben. Az ebfejet feltörték, a saját fejüket történetünk e pontján még egyre törik ... De ne feledjük a hatósági intézkedések további lánczolatát. 4. Az óvóintézkedések e sürgős megtétele után az akta visszavándorolt a szolgabirósághoz, ahonnan valószínűleg vissza fog érkezni a községházára. Erre azonban majd annak idején, lapunk XLIV. évfolyamában térünk vissza, addig pedig folytatjuk regényünk izgató történetét a jelen időkben. IV. Statárium a déli tartományban. Minthogy a hivatalos megegyszerüsitett közigazgatási eljárás haladéktalan követése a szenvedély lángra gyújtott zsarátnokát eloltani képtelen volt s hire járt, hogy a habosszáju Toncsa-Poncsa által megindított görgeteg lavinájának sorsáról I. Vilmos imperator rex is jelentést tétetett magának külügyi hivatalunk utján, ennélfogva a helyi közigazgatás népszerű feje, aki maga nem tartozik a megegyszerüsitett közigazgatás jobbára felkent statisztikusokból álló feltétlen híveinek tömött táborába — szükségét látta annak, hogy a közigazgatási intézkedések másik válfaját — az immár hatályon és érvényen kívül helyezett egyszerüsitetlen és szabályozatlan eljárást alkalmazza, bármily megütközést is keltsen reniten- cziájával a felkentek táborában. Ez a cselekedet pedig abból állott, hogy telefonon szerzett felhatalmazás alapján a veszedelem hírére öt perez alatt elrendelte a szigorú negyven napi ebzárlatot és elrendelte azoknak az ebeknek a kiirtását, amelyek a habosszáju Toncsa-Poncsával érintkezésben állottak. így hirdették ki a statáriumot a „kis Józsefvárosban“. V. Újabb rémségek. . . . E pillanatban érkeztünk a történet ama pontjához, ahol a váratlan, a meglepő és hátborsóz- tató epizódok (melyek gyakorta, sajnos, epiződek) szokták a cselekmény folyását megtarkitani. A nyájas olvasó feszült érdeklődéssel fogadja ezeket, bár szenvednie kell a miatt, hogy a történet végét csak egy negyedórái késedelemmel tudhatja meg. Tehát a habosszáju Toncsa-Poncsa rémtetteit követő napon, midőn már a telefon-statárium másnap reggelre kitüzetett, huszonnyolez pisztolylövés resz- kettette meg a telep enyhe, fuvallatos, pormentes levegőjét. A hatodik lövésre egy idegbajos urinő, ki az események drámai menetéről még mit sem tudott: mély ájulásba esett, a kilenczedikre három kis leány ideggörcsöt kapott, a tizennegyedikre egy kövér hölgy a Rákosi-uton lerogyott az üde pázsitra s Keresztes dr. másodmagával emelte föl, miközben .riss gyermeksirás hasította keresztül a levegőt, a huszadikra a Ferencz József kaszárnya őrsege lóháton megjelent városunkban és az utolsónál az ó-budai íüzőrség robogott be az udvarra, megakadályozva a műkedvelőt a további vérengzésben. Mert műkedvelő volt a lövöldöző s a lövések a habosszáju Toncsa- Poncsa puszipajtásának, Pencse-Tencsének szóltak, akit az öldöklő gyanú hajmeresztő hatása alatt egy fához kötött és lövés általi halálra szánt az úrrá lett népitélet. A huszonkilenczedik lövés azonban, mely bizonyára nem tévesztett volna czélt, töltés hiányában nem dördülhetett el. A további félóra múltán sebtében megérkezett helyi rendőrség kinyomozta, hogy a rémes esetnek a fegyver volt az oka; állítólag a kaszinó becsületügyi osztályának párbajpisztolya volt . . . VI. Patakként folyik a vér. A másnapi vérengzés leírására nincs színünk. Halomra dőlt az áldozat. A kutyusok utolsó nyikka- nása, a hatalmas doggok utolsó hörgése, a drága szentbernáthegyi végső mordulása . . . vér és vér strichnin és golyó . . . Nincs kegyelem, nincs menekvés . . , Hull, egyre hull a hóhérbárd alatt a könyörtelen közegészségügyi fantom véres áldozata és a piros cseppek megtermékenyitik a talajt. A lágyszívű biránk előtt érintetlenül marad a párolgó leves, a töltött paprika reáugat a tulipános tálból s a lekváros palacsintában az áldozat vérének foltját látja. Késő este már s még révedezve ül székén, midőn jelentik: — „A Józseftelepen minden csöndes!“ VII. A csendes város. Nem vezetjük tovább a nyájas olvasót a rémségek zordon utain. Csendes a város, a vándort csaholó eb nem fogadja, a hazatérőt farkát csóváló komondor nem nyalogatja körül. Megfogyva bár, de törve i s ! Népük megtizedelve s még mi megmaradt . . . pórázon, lánczon az is s nyögi szájkosárnak jármát. Negyven napra szól a kárhozat. Az urak, a gazdák, a tisztelt publikum pedig bérletet vásárol a Pasteur intézetben, ahol oltanak — egyre oltanak . . . VIII. A habosszáju Poncsa-Toncsa. Ritka eset és csak költő királyok müveiben fordul elő, hogy elvész a hős a történet folyamán s csak a befejezésre kerül meg. A habosszáju Poncsa- Toncsával se találkoztunk az első fejezet óta s miként a többi szereplő, magunk is hiába kerestük a regény egész folyamán. Nem találták az állatorvosok sem. De mi tudjuk a titkát: gondos gazdája az első órában, midőn a rémes harapást elkövette, elhatározta, hogy ártalmatlanná teszi. A műtét nem látszott olyan egyszerűnek. A habosszáju Poncsa-Toncsát nem lehetett ugyanis megfogni. Nem azért csipte a hab a száját, hogy egykönnyen kötélnek álljon és szájkosarat tétessen magára. Egy jó ötlet azonban mindenkor kisegít. A habosszáju Poncsa-Toncsát bekergették a szép kis kutyaházába, ennek nyílását beszegezték, majd mindenestől felpakkolták egy külön e czélra megfogadott paraszt szekérbe s behajtottak vele egyenesen az állatorvosi intézetbe. Ott azóta oltják, vágják, fúrják, faragják szegényt, de nem mennek semmire se vele. A habosszáju Poncsa-Toncsa semmiáron sem hajlandó megveszni s a legnagyobb dühvei utasít vissza minden invitálást az ebdühre. Végre is nem birván ki a sok maczerálást, csendesen elhunyt — végelgyengülésben. IX. A rejtély kulcsa. Most tehát itt állunk, mint a csacsi a hegyen. Nyájas olvasóinknak tartozunk azonban vele, hogy a rejtély kulcsát ime kezébe adjuk. Riportereink kinyomozták, hogy a szegény habosszáju Poncsa-Toncsa miért volt tulajdonképen habosszáju. Mindnyájan elfelejtettük, hogy a kriminális napon elkísérte a gazdáját Tóbiás mesterhez. Mig ott vígan csattogott az olló, Poncsa-Toncsa, a kotnyeles, a nyalánk, hozzáférkőzött a borotváló tálhoz . . , íme, igy szülnek az egerek hatalmas hegyeket.
