Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-09-10 / 37. szám
37. szám. KÁKOS VIDÉKE 3 Uti 'eqyzetek. ^ — irta: Stomfai Tóth Kálmán. — II. Salzburg az a város, melyet minden utazó útba ejt s még az is ismeri a ki nem látta. A Kapucinus hegyről felvett képével mindenütt, nálunk is lépten- nyomon találkozunk. Az olcsó olajnyomatu reproduk- cziókat látván, mint régi ismerős hatott rám e város a fenti hegytetőről nézve. A sok idegenre tekintettel a kilátás e pontján betetőzött kilátó-torony van, mely a nap, az eső ellen védi e regényes vidékben gyönyörködőket. A kilátás elején félkör, legyező-alakban a város innen látható része, épületei a körülövező hegyeknek kontúrjai vannak rajzban, az épület, hegy megnevezésével. Igen ügyes dolog; egy-két, sőt több örökösen magyarázó személyt helyettesit. Isten őrizzen, hogy annyi ember magyarázna egyszerre, a hányán ezt a képet nézik. Az eligazodás igen egyszerű rajta, mert a kép a valódi tárgyával egy vonalba esik. A nap lenyugovóra hajlott, erősen aranyos sugarait rávetette a városra. A hegyeken elterülő fák lombjai olajzöld, gai pedig égőpiros színbe öltöztek. Köröskörül a lilaszinü hegyek, a Mühlstein, Geiereck, Plainberg, Hochstauffen és a Högelberg, melynek csúcsán a hatalmas vaskereszt, már messziről hirdeti e vidék jellegét. Valamikor nagy papi város volt Salzburg, ma már a régi, erősen katholikus irányát mintha veszítené, vagy csak a múltnak reakcziója látszanék rajta? Daczára ennek, a keresztet még ma is előszeretettel használja. A festői szinhatás, melyet közvetlen maga a természet szolgáltat a szemlélőt kellemes gyönyörűségbe i ingatja. A várost a zöld vizű, sebes Salzach kigyózza keresztül, mely innen felülről türkiszkéknek látszik; mintha csak azért futna erre, hogy a lemenő naptól bearanyozott város szinpompáját emelje. Mindezt az előtte czukorsüvegként kiemelkedő várhegy régi, XV. században emelt épületeivel, tornyaival méltóságteljesen nézi, mintha egy pihenő oroszlán őrizné a várost. A közeli Gaisbergre egy nagyobb társaság iparkodik; olyanok, mint az apró bogarak. Körülöttem a beavatottak beszélik egymásnak, hogy a Hotel Gais- berg spitré»-n tánczmulatság van. Ma szombat, holnap, vasárnapon tovább folytatják kirándulásukat. Az óra hatot kong. Körülöttem mindenki elcsön- desül; de mintha az egész városra halálos csend ülne: a táj esztétikus hatását, poétikus hangulat önti el: a hatalmas, későbbi renaissance stylusban épült dóm előtt levő «residenz» tornyában megszólal a harangjáték. Vagy 45 drb harang XV. századbeli szent énekeket, orgonaszerü összhangban kongat el az egész város gyönyörűségére. Már a harang magában szólva is hangulatot keltő, hát egy ilyen harang- összjáték? Utána a vár hatalmas orgonája szólal meg, mely a hegytetőn is tisztán hallható. Úgy hallom tizenkét darab az egész repertoár, melyet a könyvkereskedésben külön kiadásban az idegenek vásárolnak is. Magasabban fenn, a hegyen észak felé a bajor hegyeket látni már. Mindkét kedves kilátást lefényképeztem. Kapuczinus-hegyre menet a kálvária oszlopokon túl, az ut a Mozart házikóhoz vezet, melyben Mozart 1791-ben hires Varázsfuvoláját fejezte be. Minő kezdetleges volt az a zongora, melyen játszott! A Muzeum Carolino Augustineumban láttam. Egyszerű kis faházikó ez, mely eredetileg Bécs városban volt; azonban Salzburg a költő szülővárosa idehozatta s a zeneköltőre vonatkozó emléktárgyak, képek, levelek, zenelapok s Mozart halála után kapott babérkoszorúk szalagjai vannak benne elrendezve, mert bizony szegény Mozartnak életében vajmi kevésben volt része. A nyomor volt állandó társa és a szenvedés, annyi volt az ellensége, hogy még szülővárosából is kiüldözték. Meghalt, ma már nincs útjában senkinek, elismerték nagyságát, szülő városa is gondoskodik róla ... a házikó látogatói fizetnek 20 fillért, azután az emlékek fénykép-repro- dukczióit is árulgatják: ebből fogják a Mozart-mu- zeumot felépíteni. Sokára lesz. Az élő Salzburg, a holt, nagy, de kitagadott fiának emlékét kitűzi mellére érdemjegynek . . . Milyen a sors, milyen az ember. Egy műemlékkel több lesz Salzburgban, mely csak jobban vonzza az idegeneket, kik a baksist hozzák. Eh! nem jó az ilyet tovább fejtegetni .. . A kis házikót le akartam szintén fényképezni, azonban a tanács bölcs határozata folytán még az esetben sem lehet, ha egy fényképet vesz az ember. Pedig ha arról lenne szó, erről szintén lehetne ezerszámra képet gyártani. A Muzeum Carolino Augusztineum portása, mikor nevem a látogatókönyvbe Írtam, kedvesen meglepőn, magyar nyelven: — Adj’ Isten kedves földi! — szavakkal üdvözölt. Magyarországi születésű ember, huszonhét éve van künn, távol a hazától. Szemei fénytől ragyogtak, hogy hazájabelivel találkozott. A nyelve a gyakorlat híján tiszta magyaros kiejtéssel, de nehézkesen találja a helyes szórendet, szive azonban magyar maradt . . . Tőle tudtam meg, hogy nem sok magyart látogatóval találkozik. Rendkívül szívesen igazított útba. Bjucsuzáskor két könycsepp feküdt szempilláján, két kézzel szorította meg kezem, kért, hogy hazamenve üdvözöljem nevében a szép, a drága magyar hazát, hol immár néki senkije sincsen, csupán néhány hantolatlan, jeltelen sir, meg az ifjúság édes, könyfacsaró emléke. Itt szeretett először s utoljára, mint katona került ki, ma is garzon ember. A mi a muzeum berendezését illeti: unikum. Középkori konyhája, a tanuló szoba, diszszobája a 30 éves hadjárat idejéből, nemcsak antropologiai, etnográfiái szempontból, hanem a művészi érzékkel történt elrendezése következtében közvetlenül hat s hatása, a mily kellemes, annyira becses is. Nincs e lapban arra tér, hogy bővebb leírásba bocsátkozhatnám, csupán annyit óhajtok megjegyezni, hogy egy ilyen konyha, szoba, nem csupán tárgyaiban, hanem elrendezéseiben is hü korához. A nézőre azt a hatást teszi, mintha lakója most hagyta volna el. A konyhában, a használatos konyhaeszközök, részben a falon, részben a nyitott szekrényben, részben az asztalon; de csak annyi, a mennyi pl. egy ebéd meg- főzéséhez kell. A sótartó, nagy kés, tál stb. azon művészi természetes helyzetében. Semmi üzlet, kiállítás, vagy muzeumszerü. A tanulószoba asztalán a vaskos kötetek rendetlenül egymás hátán az asztal mellett a a földgömb, papirjegyzék, stb., az asztal előtti karosszék a dolgozóasztal előtt kissé félre billentve; rhintha most kelt volna fel helyéről lakója. Minden korhű minden összeillő, stylszerü. Ónémet stylusban: faragott, oszlopos nehéz szekrények, antik üvegfestésü ablakok, napórák, régi hangszerek, függönyök stb. Ezeket látva e miljöben az embert szinte mistikus hangulat fogja el. Ha a bútorok, tárgyak beszélni tudnának . . . mennyi kaczaj, sóhaj, dal, érzelem, vonult közöttük el, mennyi helyzet és esemény. Egykor az élet lakta, ma a halálos csönd. Ott a bölcső, melyben ifjú anyja aggódva ápolta, dalolva altatá édes porontyát. A gyermek is felnőtt, az anya rózsái is eltűntének. Ifjú arczképe túlélte őt ott a falon; ma már sem anya, se gyermek ... a föld helyén mint csontok porlanak ... Az ember önkénytelenül felemelkedik: egy parányi lánczszemnek érzi magát, mintha csak az emberiség nagy metamorfózisának
