Rákos Vidéke, 1905 (5. évfolyam, 1-53. szám)
1905-01-22 / 4. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 4. szám. De legyünk tárgyilagosak. A tények beszélnek. Hédervári Lehel. Huszonnyolcz-harmincz éves fiatalember. Eddigi összes köztevékenysége kolozsvári ujságiróskodásában merült ki, a hol kormány- párti újságot szerkesztett. Jelenleg újpesti ügyvéd. Atyja, családja, még a legutóbbi választáson is vehemens kormánypárti kortes. Személyes meghasonlás révén ő maga jelenleg 48-as, függetlenségi képviselőjelölt, ki a képviselői megbizásra az érdemeket legfeljebb ezentúl szerezhetné meg. Ha . . . Tudunk-e még egyebet is róla? Legfeljebb azt az érdekes különlegességet, hrgy nem lehet kideri- teni, milyen vallásu? Eddig ugyanis úgy változtatta a vallását, mint más emberfia a gallérját. Állítólag eddig négy alakuláson ment keresztül s most protestáns. Legkevésbbé sem tartjuk lényeges körülménynek, az egyéni érték elbírálásánál, hogy melyik polgártársunk, milyen szertartás szerint imádja az egy igaz Istent. De egy ifjú férfiúnál, kinek a munkássága a közpálya egyik utján sem hagyott látható nyomokat maga után, — az erkölcsi fotográfia megrajzolásánál némi támaszkodó pontul szolgálhat ez a különszerü jelenség, a melylyel itt állunk szemben. A gödöllői kerület — nem egyszer hangoztattuk — egyike az ország legelső, számra és minőségre legbecsesebb vidékének. Ha a választóközönségünk újpesti töredéke nem talált bokrosabb érdemet, melyet az ellenzéki szavazatok bizalmára méltónak Ítél, mint éppen a mostani jelöltet, semmi beleszólásunk. De ne kívánja senki emberfia a lelkiismeretünktől, hogy az újpesti stiklinek felüljön, a bőven osztott jelszavak elbóditsák s arra vállalkozzunk, hogy a hátunkon a korai ambiczió szertelenségének szolgálatába görnyedve, az érvényesülés terére emeljünk egy olyan férfiút, a kinek a politikai meggyőződése szilárdságában múltja meg nem erősíthet, kinek jövője csak egy szükebb baráti kört biztathat reménynyel, a ki maga is boldogulni akar elsősorban, hogy a mások sorsával majdan törődhessék. Nem, tisztelt polgártársaink, mi a képviselői hivatást másmilyennek képzeljük, mi azt, a kit a mi érdekeink s a magyar haza szolgálatára bizalmunk fényével elárasztunk, korra, minőségre, múltra és egyéniségre más alkotásu férfiúnak képzeljük. E koczkázatos és természetellenes játék nem nekünk való. Itt a nagy jelszavak : a vaktöltések puffogásai, a világrengető, a honmentő harsonák pedig üres üst kongásához hasonlóak. Ha vérző szívvel búcsúzunk is tőle, a mi lelkesedésünk becsesebb, érettebb, a bizalmunk sokkalta drágább és keményebb fegyverrel bányászható. Ha ez minden, a mit tudott produkálni az újpesti vezérTárcza. Uhland köteményeiböl. I. Rossz szomszédság. Csak ritkán hagyom el szobámat S munkámban mégsem haladok. Könyveim folyton nyitva állnak, De mindig a régi lapok. <*■ Hol szomszédomnak furulyája Köti le lelkem édes dallal . . . Hol meg csinos kis szomszédnőmmel Kokettálok az ablakban. II. Erdei dal. Az erdőt járom nagy vígan S bősz rabló nem ijeszt; Egy szerető szív mindenem, Vad sem keresi ezt. Ah ! Mért recseg úgy a bokor ? Tán gyilkos tör elő ? Szép kedvesem lejt, huss ! felém S majd agyon ölel ő. Fenyves Sándor. A vértanú. Ott sirt még sokáig az asszony a ház előtt, aztán kutyaugatást hallva, tovább vánszorgott. Köny- nyeit az arczát félig eltakaró kendővel törülgette, mig a nagy sáron a korcsmáig vonszolta magát. Az ajtó előtt megállt . . . lélegzetet vett, belépett a szobába, hol egy kóczos gyerekleány rávisitott: — Itt nincs szálló, hallja-e? Ha pedig koldus, hát ott a pap meg a biró, menjen azokhoz . . . telik azoknak. Aztán nagy dühösen ott hagyta őt. Az asszony leült a falmelletti lóczára, kis batyuját a földre téve, egy keserveset sóhajtott. Egyik asztalnál a kovács kártyázott a pupos harangozóval, mellettük meg egy vén paraszt szunyókált, kit a kis lyány pörölése fölébresztett. Ránézett az asszonyra, megtörülte ingujjával a bajszát, dörmögött hozzá egyet és csakhamar újra elbóbiskolt. A kovács pedig jókedvében nagyot ütve az asztalra, besöpörte a bankot. Majd egy gondolattól megkapatva, hátra szólt a rosszul fogadott vendégnek: — Mért nem üti képen azt a tátogót, ha figu- rázik kenddel? Látszólag jól eshetett ez a biztatás szegénynek, mert bátrabban kezdett elhelyezkedni a lóczán. A pupos harangozó azonban a veszteség miatti dühében, meg hogy a gazdánál hitele volt, nem hagyta hozzászólás nélkül a kis lyány ügyét. — Csak az kéne még, hogy bárki emberfia hozzányúljon a komám lyányához! A kocsis se hagyta annyiban. — De mért mondja ennek, hogy koldus, hiszen egy fikarcznyit se kért tőle ? ! — Hisz’ gyerek az még.
