Rákos Vidéke, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1904-07-17 / 29. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 29. szám. Krammer Teréz Szentmihályon. Az utolsó napokat éljük a nevezetes pillanat előtt, a mikor Magyarország egyik legnagyobb színésznője megjelenik Szentmihályon, hogy művészetének bűbájos varázsával megejtse a sziveket s az Isten dicsőségére, emberek igaz gyönyörűségére uj, méltó, díszes oltárt emeltessen az Urnák, ki őt a művészete kincsesbányáján kívül bőkezűen megajándékozta még nagyobb, még becsesebb kincsesei, édes, jótevő, mélységesen érező, aranyos jó szívvel. Ennek a csudás kincsnek kamatai válnak fényes gyöngyszemekké, melyeket a mi derék közönségünk szeméből csal ki a gyönyörűséges egyházi énekek szívig ható dallamaival, hogy minden cseppjük szin- aranynyá válva, egy-egy kövecse legyen az Egek ura dicsőséges uj oltárának. Megható izgatottság fogta el a kebleket, valóságos láz ragadt el mindenkit: jön a nagy művésznő, jön az aranyszívű, szépséges asszony, a mi egyszerű hajlékunkba! Vájjon hogyan is fogadjuk, hogyan is lássuk szívesen, hogy méltókká lehessünk hozzá, hogy kellemes érzéssel léphessen közibénk, a ki legnagyobb kincsét szórja szét mi közöttünk. — Járja a tanácskozás, itt is, ott is csoportok alakulnak. A rendezőség feje gondba borul, a főmester, Zsolnay Károly, valóságos haditanácsban elnököl s vitatja meg a legkülönbözőbb terveket. Végre győz a jobb. A jobb, mely a legegyszerűbb, mégis a legfényesebb, mert legigazabb és legőszintébb. Úgy fogadjuk, a hogyan ő jön; mi is az őszinte szivünket, igaz sze- retetünket visszük eléje, cserébe az övéért. Egyszerűek leszünk, őszinték a szóban. Elzarándokolunk érette, elébe járulunk s elébe küldjük a mi diszünket-virágunkat, a hölgyeink, asszonyaink, leányaink seregét. Ez hint virágot útjába s fogadja tárt karokkal, lobogó vágygyal lelkében az igaz művészetért, melyet vendégünk képvisel és megtestesít. Hosszú kocsisorban vonul a rendezőség vezérkara Csömörre, a művésznő otthonába, elhozni a nagy énekesnőt körünkbe. E bizottság tagjai lesznek: Zsolnay Károly főrendező, Bugyi Ferencz József, Kraicsovits Rezső, Nitsche József, Pálfy János, Schwarczl József, Spannraft Ágoston és Voigt Vilmos. A fényesen feldíszített templom előtt két külön hölgy- és férfi-bizottság fogadja az érkező vendégeket. A hölgy-bizottság tagjai lesznek: Bugyi Ferencz Józsefné, Fischer Győzőné, Flauser Gyuláné, Magyar Miklósné, Mazzantini Lajosné, Módé Lajosné, Otte Albertné és Spannraft Ágostonná urhölgyek; továbbá: Cristofani Mili, Nitsche Irma, Spannraft Elza és Paula, Szabados Paula és Vilma és Zsolnay Elza kisasszonyok. A férfi-bizottság tagjai: Cristofani János, Hauser Gyula, ifj. KHmkó István, Krenedits Sándor, Mazzantini Lajos, mr. Ujváry Ignácz, Wallischauser Henrik és Balázsovich Zoltán. A hangverseny a templomban délután félhat órakor kezdődik. A már ismertetett rendkívüli műsort, az említett kiváló művészek közreműködésével, egész terjedelmében megtartják. Csak egy baj lesz: nem fér el a közönség a templomban. A jegyek ugyanis százával fogynak a fővárosban is, úgy hogy Tárcza. Hadgyakorlaton. Irta: Égly Mihály. (Folytatás.) A hadnagy ur kijelenti, hogy Boros Mihály nagy szamár s elmondja még egyszer, azután megkérdez egy másikat. Miután az is szamárnak deklaráltatok, felém fordul. — Gefreiter Sárkány! mondja meg ezeknek a szamaraknak, hogy mi a szökés. Magának talán több esze van. — Szökés az, ha valaki a csapattestét azon szándékkal és akarattal hagyja el, hogy oda többé soha vissza nem tér, felelém. — Bravó, nagyon jól van. Látjátok, fordult a többiek felé, ez vigyázott, ez tudja is. És ez igy tartott minden kérdésnél. Egy-kettő szamárnak jelentetett ki, a „bravót“ pedig vagy | Hirsch Náczi a sajtkereskedő, vagy én kaptuk. Egyszer az iskola végén, midőn ismételten meg- dics ért élénk és gyors felfogásomért, megkérdezte, hogy mi a polgári foglalkozásom. — Jelentem alássan hadnagy urnák, aljárás- biró vagyok ! A hadnagy ur rám sem tekintve többé, gyors I léptekkel távozott. . . . Elérkezett a nagy hadgyakorlatok ideje. Elmasirozott a regiment vig muzsikaszóval, a fehérnépek sűrű könyhullatásai között. Első impresszióm az volt, hogy vagy a nap égető sugarai nem pászolnak a bornyuhoz (már t. i. az olyanhoz, amelyik a baka hátán ül) vagy pedig a bornyu a nap égető sugaraihoz. E nézetemben Náczi is megerősített, izzadt, csuromviz arczát törülgetve. A második impresszióm folytán úgy három órai gyaloglás után arra a szent meggyőződésre jutottam, hogy egyáltalán az egész bornyuviselés őrült ostobaság. Náczi e nézetemhez is hozzájárult. A harmadik impresszióm, úgy hat órai mars után, mely már gyakori laufsrittekkel is fűszerezve volt, azt a rendíthetetlen hitet keltette bennem, hogy egyáltalán minden néven nevezendő katonáskodás a legeslegnagyobb ostobaság a világon. Náczi lihegve ugyan, de arczán a meggyőződés pregnáns kinyomatával helyeselte e nézetemet is! Pedig még csak a kezdetén voltunk, mi lesz majd úgy vagy négy-öt nap múlva? Szegény Náczi, kilátásba helyezte, hogy ő meghal. Az első éjszakát a gyönyörű, sötét kékszinü ég alatt töltöttük egy letarolt kukoriczás földön, gyönyörködve a hold ezüstös sugaraiban, a halványan csillámló csilagokban, meg-megremegve a hűvös szép-
