Rákos Vidéke, 1904 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1904-07-10 / 28. szám

2 RÁKOS VIDÉKE 28. szám. ünnepelték meg a búcsút, a melyen gyönyörű szavakkal hívta fel a miséző főtisztelendő Kratochvill József híveit arra, hogy emeljenek az Egek. Urának minél hamarább méltó haj­lékot Az ékes és magas szárnyalásu szavak megragadták Paulheim József lelkét — mint annak idején Nagy Pál szavai gróf Széchenyi Istvánét az akadémia megalapításakor — és megérlelődött benne az elhatározás, hogy Mátyásföld templomát felépítse. Ez a férfiú nemes áldozatkészségével Mátyásföldet lépés- ről-lépére közelebb lánczolta szivéhez és immár oly oszlopot emelt magának, a melyen az ő neve aranybetükkel letörölhetetlenül van bevésve. Első fellépte az aranyszívű meczénásnak az volt, a midőn a millennium évében egy több ezer korona értékű s Mátrai Lajos mű­vészi vésője alól kikerült Mátyás-szobrot ajándékozott a telepnek. A szobor ,,Mátyás, az igazságos“ felírással Mátyásföld kellő kö­zepén, a főbejárattal szemben figyelmezteti a járókelőket, hogy hajdan e vidék gyakran látta vendégül a nagy királyt. Ezt követte a favázas nagyvendéglő lebontása és óriási méretekben — nagy táncz- teremmel, vendégszobákkal és számos mellék- helyiséggel kibővítve — való felépítése, a mely czélra Paulheim József 80.000 koronát előlegezett a mátyásföldi nyaraló tulajdonosok egyesületének. Hadgyakorlaton. Irta: Égly Mihály. Ott állottunk hosszú, megbámulandó glédába sorakozva a széles kaszárnyaudvaron Szent Kleofás, milyen karaván ! A kaczkiás, deli lobogós ingujju csikós mellett savanyu arczczal, hosszú hunczutkáját sodorgatva lapult meg a kaftános lengyel zsidó, mig a glaszé- keztyüs, czvikkeres komoly arczu öreg rezervista mel­lett büszkélkedve álldogált szennyes szinü daróczru- hájában Janó, a drótos tót, vigyorgó szemekkel nézve a mellette állóra, mintha mondaná : Zén is katona vágyom, nem csák a zur ! A valódi uraságoktól levetett ruha mellett a legnagyobb egyetértésben megfért a falusi pitykés mándli ; az ezer ránczra vasalt, bő patyolat gatya ; egy-egy nagyobb világos szinü posztódarab, melyhez véletlenül ezer meg ezer dirib-darabból álló nadrágot varrtak s a váczi-utcza legelegánsabb üzletének mes­teri szabású Ferencz-József kabátja. A tisztek kardcsörtetve járnak a front előtt, gúnyos mosolylyal tekinthetve a czivil bagázsra, mig az X lábú, fehérre sikált asztaloknál nagyhasu, zupás őrmesterek serczegtették a tollat, beosztva a „masz- szát“ az egyes századokhoz. Most, legutóbb pedig nem győzte már bevárni a templomépitési alap összegyűjtését. Lázas türelmetlensége arra ösztönözte, hogy eléje vágjon a gyűjtő hangya-munkának és megszégyenítse a lassúságot. Ime, e türelmetlenség jellemzi őt leg­jobban. Benne van s belőle megrajzolható az egész ember. Paulheim József a tett, a gyors elhatá­rozás és cselekvés embere, ki szive sugalmát követve is higgadt megfontolással cselekszik jót és alkot nagyot tetteiben. Puritán egysze­rűség az érintkezésben, nyílt őszinteség a véleménynyilvánításban, széles körültekintés és számitóképesség a gyakorlati szakkérdé­sekben és ritka szivjóság mindenkivel szem­ben: jellemzik egyéniségét. Életrajzi adatok nem állanak rendelkezé­sünkre; de hisz azokra nincs is szükségünk. Megrajzoltuk őt, az embert, tettei nyomán és azok többet mondanak minden életrajznál. Mátyásföld büszke lehet reá és Paulheim József méltóképpen tölti be a mátyásföldi nyaraló-tulajdonosok egyesületének diszelnök- ségét. A magunk részéről csupán az a kíván­ságunk, adjon a jó Isten Paulheim Józsefnek igen hosszú életet, hogy Mátyásföld javára még nagyon sokat fáradhasson. Egyszerre felharsan a kürt érczes, csengő hangja, egy nagy, harcsabajuszu őrmester elkiáltja magát: „hopták!“, mire elnémulnak az ajkak s mindenki vigyázva lesi, hogy mikor kiáltják az ő nevét. A felolvasottakat azután kompániák szerint számon veszi egy-egy manipuláns altiszt s viszi őket egyenesen a magazinba öltöztetni. — Kilenczedik kompánia, olvasá tovább a har­csabajuszu őrmester, infanterista Hirsch Náczi! — Hier ! kiáltott vissza egy alacsony, köpczös, elhizott rezervista s döczögős léptekkel sietett a ki­jelölt helyre. — Ferflugte Kerl, mekkora hasa van, dörmögte mérgesen a kilenczedik század kapitánya. — Infanterista Öreg Kerekes Péter! — Ehun vagyok la, hier, szuszogta egy göm­bölyű, piros arczu mándlis atyafi, kinek potroha még a Hirsch Nácziét is felülmúlta. A kapitány szótlanul tekintett Öreg Kerekes Péterre, de összeránczolt vastag szemöldökje alól szemei oly baljóslatulag villogtak ki, hogy én me­rész gömbölydedségemre gondolva, önkéntelenül is sóhajtozni kezdtem: jaj, csak valahogyan most ne kiáltsa az én nevemet! — Infanterista Schneider Szepl’! — olvasta tovább az őrmester. — Hér! — kiáltotta valaki a hátsó sorokból svábos dialektussal.

Next

/
Thumbnails
Contents