Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-22 / 47. szám
4 Ó-Biidán, az Istenüldözte Kisfaludy színházban Serly úr vagyis inkább néhány hátamegett névtelenül j meghúzódó s szereplése nyomán eléggé ismeretes egyén j újra társulatot szervezett, jóravaló tehetséges színészekből, kik között több valóban számot tevő művészember is találkozik. A tisztességes társulatot pedig és a Kisfaludy színház sokat tapasztalt — csak éppen még telt házat nem látott — falait a leggyatrább üzérkedésre használják fel a realizmus, modernkedés és művészet cégére alatt. A színházat szociálista tanok hirdetésére rendezték be s egy megtévelyedett, de azóta bűnbánóvá vált papnak a róm. kath vallást, a Jézus társasági szerzetet és keresztény társadalmat egyaránt vérig sértő fércművét tálalják fel az elmaradhatatlan »hazafias marseilles«-el spékelve, a környékbeli munkások tömegének lelki épülésére. Olyan darabot, a melyet mindenütt betiltottak eddig s a melynek minden szava arculiitése minden tisztességnek és tobzódása az otrombaságoknak. És a mi nemes sajtónk óvatos lagymatagsággal tiltako- j zik a durva támadás ellen, sőt egyik budapesti napilap, mely ravaszul épen a magyar középosztály közömbös lustaságát és nemtörődömségét aknázza ki, hogy mindeneket lóvátéve a kiirtásra szánt kasztot a saját pénzén tegye tönkre, fertőztesse meg gondolkozását és erőszakolt szellemeskedésével s igazságkeresést színlelő pózolásával hatalmába kerítse az egyiigyüségbe sülyesztett olvasót — mondom éppen ez az újság volt olyan merész, hogy ezt a gyalázatosságot, mint az életből vett, igen reális, komoly és tanulságos munkát dicsérendő például állította fel. Önök pedig ne csapják össze a kezüket, mert azt az ujságpapirost nem perzselték fel az utcasarkokon, ! még csak a színház hitvány bódéját se szedték széjjel! — Ó, mi türelmesek vagyunk, jó magyarom ! — vagy tán már nem is vagyunk, csak úgy lézengünk még egy kis darabig. Egy pillanatra azonban álljunk meg. Ha egyebünk nincs, legalább azt mentsük meg, a mink még meghítvesnek — gondolá a szegény asszony — elérkezett a kiengesztelődés várva-várt pillanata. Nehéz küzdelmek, lelki tusák után közeledett a hitves, néma férje lakosztálya elé, de mindhiában, — a férj nem szólalt meg, kérlelhetlen maradt. így telt el hiábavaló kísérletezéssel sok-sok idő, a külön válva élő apa némaságát még a lánykák zokogása sem törte meg. — Végre egy napon a kétségbeesés keserűségével vetette térdre magát az anya férje szobájának küszöbén és szivet repesztő zokogás közt kérte : — • Csak egy szót, egyetlen egy szót szólj te kegyetlen ember, — ne engedd kétségbeesésében elpusztulni tennen gyermeked; ne kínozz, ne büntess engem se tovább, hiszen már eléggé megbünhődtem, csak egy szót, csak egyetlen szót szólj, az égre kérlek !« Karossy uram hallgatott. A pipa megremegett pillanatra fogai között, majd összeráncolt szemöldökei alól kidülledő szemével végigmérte a térdeplő asszonyt s elfordult. De ez nem hagyta magát. Újra kezdte az esdek- lést, kinyújtott reszkető kezével az ura jobbját keresve. Mellette a két síró leány. 47. szám. maradt. A múltúnkat, nemzeti emlékeinket, történelmi becsületünket. Ha Magyarország székesfővárosában intelligens emberek hírében álló egyének pénzén hazátlan, Istentagadó, nemzetet nem ismerő és társadalmi rendünket felforgató vállalat állhat fenn, ám feleljenek róla azok, a kiket illet. De Kisfaludy a magyar nemzet, az egy igaz Isten imádásában valláskülönbség nélkül mindenkor egységes, hazafiasságában tántoríthatatlan magyar nemzet felkent poétája, a kiről, a kinek az emléke tisztaságáról senki emberfiának a kedvéért le nem mondunk soha. A míg az ó-budai kis színház a magyar kultúra tenyésztője, szélső őrtornya, a míg a magyar nyelv és hazafiság temploma volt, addig méltó lehetett a mi költőnk nevére, emlékére. De ezt az emléket sárral bemocskolni nem engedjük. Arról a házról a Kisfaludy neve úgy lerí, mint a szemétdombról a nemzeti színű lobogó. Azt onnan el kell távolítani. Ott tovább megcsufoltatni nem lehet. * A pajtáskodás lelkiismeretlenségének keserves példáját tapasztalja vakon vezetett közönségünk a Királyszínház dolgában is. A milyen igaztalan, durva és visszataszító volt az az előzetes roham, melyet e színház ellen a megnyitás pillanatáig az irigyek és féltékeny vetélytársak vezettek, éppen olyan lelkiismeretlenség az a himnusz, melyet megnyitásakor jólszervezett kórusban neki zengtek. A színház épületét magát, a kíváncsiság hathatós felköltése kedvéért úgy írták le, mint valami paradicsomot, holott festése, díszítése, mind csak ideiglenes, olcsó és közönséges S ez nem is lehet máskép, mert a nedves falak egy hónap alatt tönkretennék a legdrágább freskókat és aranyozást. A Martos-Muszka darabja a legkevésbbé sem mondható sikerültnek. Az unalom megbénítja a közönséget, Fedák Sári művészete a színtelen szerepben nem talál semmi utat az érvényesülésre. A zene a Bobénak csak a reminiszcenciák tömege számarányában léphet — »Egy szót. csak egyetlen egy szót ejts, mint ebnek a falatot, koldusnak az alamizsnát. Dani, — apánk — csak egyetlen egy szót A kérlelhetetlen nábob hirtelen ellágyult, kigyuladt a szeme s remegő ajkát szólásra nyitotta. De még mielőtt kimondhatta volna a döntő szót, hirtelen felülkerekedett benne a harag, újra elfutotta az epe a saját gyengesége miatt s k hogy ezt palástolja dühösen felordított, csak ennyit kiáltva: „Puska.“ — s azzal becsapta az ajtót s visszamenekült magányába, hogy soha többé el ne gyöngüljön s szavát ne hallassa. * * * Ilyen csökönyösen szótartó volt a mi különcködő Dani bátyánk. A lányai utóbb férjhez mentek ugyan, de a nagy hallgató soha meg nem szólalt többé és rideg magányban élte le még hátra volt éveit. A kettős tanyát ellepte a bozót, a bánat ütötte ott fel sátorát örökre. Béka. RÁKOS VIDÉKÉ
