Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-11-08 / 45. szám
45. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 mában a régi marad, a mint azt az uj szerkesztő Ígéri. Nem is kellene talán azért az ügyet olyan nagy előkészülettel tárgyalni. De mert mégis csak fordulópont a Rákos Vidéke életében, talán nem fölösleges róla egy pár szót szólanunk. Másfél éve már nemsokára, hogy nevem ennek a kis lapnak az élére került. Másfél éve, hogy elvállaltam a vezetését abban a tudatban, hogy kis lapunkra az egész vidéknek a forrongás ama stádiumában, a mely az akkori időket jellemezte, szüksége van. Távol állott tőlem az az elbizakodottság, mintha magamat éreztem volna hivatva arra, hogy a sötétségbe belevilágítsak. Nem tulajdonítottam magamnak akkora erőt, hogy hihettem volna, hogy én volnék az, a ki a zavarokat rendbehozza, a ki vezető szerepet kell, hogy játszék hivatottsága révén. Mindezek a gondolatok nekem idegenek voltak és azok is maradtak mindmostanáig. Hanem úgy láttam, hogy a körülmények, a viszonyok változása folytán az események : akként torlódtak össze körülöttem, hogy én, aki a harcoktól távol álltam, ha lelkiösmeretes munkával pótolom tehetségem hiányosságait, — ha higgadtan, részrehajlástól menten szólok a nagy nyilvánossághoz nem bölcsen bár, de meggondolva: talán, kritikus pillanatokban szolgálhatok valamelyest a közérdeknek önzetlenül, magasabb nézőpontból indulva ki. Bíztam, nem a magam erejeben, még kevésbé a magam tehetségében, hanem a közönség támogatásában, a mely talán pártomra áll, ha látja minden cselekedetemben a jó indulatot, a mely egyedüli vezetőm volt. Másfél év alatt a dolgok jelentékeny része tisztázódott. Ha nem is vált valóvá minden reménység, a mi szivünkben élt, ha nem történt is minden úgy, a mint általános érdekből szerettük volna: de az ellentétek nem olyan élesek, a harc az egyes táborok között nem olyan elkeseredett, a milyen volt akkor, másfél esztendeje. És most, hogy változtak az idők, változtak az emberek is. A hullámok torlódása elmúlt és én ismét alul kerültem. A mire akkor szükség volt: a csititó szó most már elhallgathat, vagy elég, ha ritkábban szólal meg. Most a szervező munka következik, a mely uj erőt kíván. Meg azután az élet is olyan, hogy nem lehet zavartalanul csak ; az általános érdekek szolgálatában állanunk, más szükségletek is lépnek fel, a mik kitérítik : az igyekvőt a kitűzött iránytól és más célok szolgálatára utalják, akárhányszor kényszerítik őt. Ilyenkor azután jóleső tudattal látjuk, hogy a ki nyomunkba jön a megkezdett úton, képes rá, hogy a mi munkánkat jobban végezze, mint a hogy mi megkezdettük és megvan benne az akarat, hogy jobban is fogja végezni. Csak egyet adjanak meg neki, kedves I olvasóim, a bátorítást, a támogatást, a mi néls hogy a Betti néni sárga selyemruháját leöntötte kávéval. Azután pedig az én fejemet úgy megkoppintotta a tálcával, hogy még ma is érzem. Piroska (célzatosan): Igen. S erre a „hosszú Frici“ fölugrott s pofon akarta vágni a Rózsit. De te megfogtad a kabátja szárnyát s kérted: „Frici úr kérem, üljön le.“ Margit: De Piroska! Piroska (zavartalanéi folytatja): S erre ő azt mondotta (felháborodott hangon): „De kérem, ez szörnyűség, hogy az a személy meg meri koppintani nagysád becses fejét! Nem! Ezt nem hagyom!“ S újra fölugrott. Erre azonban Pista odaszólt (fitymálva): „Ne ugrálj te hosszúlábú !“ Margit: Igen és Frici azt felelte (megvetéssel): „Hallgass! Babszem!“ Piroska (sírva fakad. El-elcsukló hangon): Az az útálatos Frici. Pista nem babszem. Margit (hevesen akar felelni, de eszébe jutván az érdekes mondani való, vigasztalva): Nem! Pista nem babszem. Pista a legszebb nyolczadéves gymnazista, kit életemben láttam. Piroska (mindinkább felviduló arccal): Úgy-e, hogy szép fiú ? Szebb, mint az öcscse, a Frici! Margit: Na Frici sem csúnya azért. Nagyon hasonlítanak egymásra Úgy-e ? Piroska (miután egy ideig gondolkozott): Igen. De azért Pista mégis szebb. Margit (sürgetve): S aztán ? Piroska: Türelem ! Talán emlékszel még, a zálo- gosdinál, mikor nekem kellett kimennem a körből, a zongorához mentem. Margit: Igen, emlékszem. Ott ült Pista és truccolt. Piroska (mind hevesebben): Nem igaz, nem truccolt. Sokkal büszkébb, semhogy olyan — hogy is mondjam — olyan struccot figyelemre méltatna, mint az a Frici. Margit (elkeseredve): Óh ! Szegény Frici! S ő nincs is itt, hogy magát védhetné! (Csendes sírással az asztalra borúi.) Piroska (ezt látva, megijed s Margit mellé térdel) : Ne sírj! Édes, aranyos Margitkám ! Hidd el, nem komolyan értettem. Hiszen Frici olyan gyönyörű férfiú, mint — mint Pista. No, úgy-e, most már jól van minden s folytathatom ? Hol is hagytam el ? Margit: Mikor a zongorához mentél. Piroska : Igen. S akkor Dezső odaszólt: (orrhangon, utánozva): „Nagysád kérem, nem szabad hallgatódzni,
