Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-10-11 / 41. szám
2 RÁKOS VIDÉKE 41. szám. hogy tanítóink nemes munkája nem olyan mértékben eredményes, a minőnek hazánk, nemzetünk, jövő nemzedékünk érdekében lennie kellene. A legtöbb tanító megelégszik azzal, ha növendékei az arra az évre kirótt anyagot jó átlagban megemésztették, ha abból a vizsgálat alkalmával kielégítő feleletet tudnak adni. És csak kevesen vesznek maguknak annyi fáradságot, hogy belemerülve a gyermeklélek tanulmányozásába, tanítványaiknak ne csak preceptoruk, hanem tényleg lelki vezetőjük legyenek. Nem igyekeznek eléggé hatni a szívre, a nyílt, romlatlan gyermekszívre, a mely szívesen fogad be magába minden tanítást, ha az ő nyelvén és a szeretet hangján szólanak hozzá. Ezért van azután, hogy esztendője végeztével a haladásra képességet bizonyító kis könyvecskével a kezében nyugodtan bízza magát a gyermek ismét uj tanítója gondjaira, mert hiszen az a fő, hogy a föladott leckét megtanulja és ha ezt megcselekedte, tanítójának minden kívánságának eleget tett. Egy szóval: a tanító mindég inkább tényleg csak tanítójává lesz a gyermeknek és megfeledkezik igazi, nagy és szent kötelességéről, hogy nevelje is a gyermeket. Nem állítjuk, hogy ez tisztán az ő hibájuk. A fő hibás itt is — mint a legtöbbször — a rendszer, a mely kivetni való. Tudjuk, hogy egész berendezkedésünknek legkevésbé sem gyakorlati alapja a diploma, a mely mindenre képesít és a mely nélkül a legjobb tehetség is veszendőbe kell, hogy menjen. És mert ez a mi állami, társadalmi berendezkedésünk alapja, a melyen minden nyugszik, az iskola is lassan átalakul nevelő intézetből diplomagyárrá. A gyermeknek nem az a legfőbb ambíciója többé, hogy tanítója, hogy tanulótársai szerete- tét, becsülését megnyerje, hanem az hogy minél jobb osztályzatot nyerjen el, ha mindjárt tisztességtelen eszközökkel, csalással, ármánykodással is. Hogyan is lehetne ez másként? Az a gyermek a legelső naptól fogva azt látja, hogy tanítójának legfőbb ambíciója, törekvése, hogy osztályában minél több jeles tanulót mutasson ki, a kik az előirt anyagot kitünően megemésztették, vizsgálatokon nagy készséggel darálják le és a mellett neveletlenek maradnak egész életükre. Üresen marad a szivük, a lelkűk. Mert tanítójuk azt a törekvést nevelte beléjük, hogy igyekezzenek minél jobb osztályzatot elérni, a föladott leckéket minél jobban betanulni, mert a jó osztályzat, az előirt anyag minél jobb megtanulása biztosítja első sorban az előmenetelt. Otthon pedig elnéznek nekik mindent, de mindent, rossz magaviseletét, tiszteletlenséget, vásottságot is olykor a jó osztályzat ellenében, a mit az év végén és az iskolaév közben elérniük sikerül. Mert ott is a főcél a diploma és ehhez a jó bizonyítványokon át lehet csak eljutni. És a diplomagyár mindig nagyobb és nagyobb apparátussal működik tovább. Mindig mellékesebb lesz az ember maga és mindig többet TÁRCA.-------------Ra jta, ürüljön a pohár!...* Az ősi diákkorcsmából messze kiharsogott a régi diákének egy-egy foszlánya s felverte a szürkülni kezdő hajnal csöndjét: Igyunk, az ember egyszer él, Az évek elsuhannak. Rajta, ürüljön a pohár, Míg isztok, a bú messze jár... Egy jól megtermett civis-polgár, a ki szekerén a tanyájára igyekezett, arra fordította vörös, pöfők arcát s helyeslőleg így morgott magában: — Ugyancsak jól mulatnak a diák urak! De csak részben ;volt igazsága a derék cívisnek, mert a diákok vigadtak ugyan, de sírva vigadtak. Hej, egyszer-máskor sokat eldalolták már ezen a helyen ezt a nótát, de még sohasem fújták olyan keservesen, mint most. Azok az érces, erőteljes hangok igazi fájdalomtól reszkettek meg. Valóságos bú lepte most el szivöket, a mit eddig csak a nótából ismertek. * Mutatvány Szívós Bélának a Hornyánszky Viktor kiadásában megjelent »Ócska történetek“ című slbeszéléseiből. Huszonöt vén diák vigasztalgatta magát abban a kis korcsmában, a kik valamikor mint apró gyermekek kerültek össze egy osztályba, s átkoplalván a hosszú iskolai éveket, most mint meglett szakálos, bajuszos emberek vesznek egymástól búcsút, ki tudja: talán örökre. Mert hát tudni kell, hogy ez a huszonöt legény most végezte be iskoláit; lerakták az utolsó vizsgát is s immár szárnyaikra kelnek. Ki a világba, szerteszét! Isten hozzád, te keservekben, örömekben gazdag diákélet, áldjon Isten, öreg kollégium ! De hát mielőtt elváltak volna egymástól az annyi örömben, bajban részes hü pajtások, még egyszer összegyűltek ide, ebbe az ősi korcsmába, hogy itt vegyenek egymástól búcsút, itt mulassák még végig az utolsó éjszakát, mely a diákéletet az ismeretlen jövendőtől elválasztja. Ezért hangzott oly érzéssel az a „Rajta, ürüljön a pohár“. S ürült is valóban, nem kellett nagyon biztatni. Közben elhatározták a diákok, hogy mához tíz esztendőre és azután is minden tizedik • évben összegyülekeznek ezen a helyen. Hiszen lehetetlen az, hogy most végképen elválnának egymástól!
