Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-10-04 / 40. szám
6 RÁKOS VIDÉKE 40. szám. A menház*). (Vége) Képzelhető a szegény polgármester kétségbeesése. De nem volt mást mit tenni, mint fogadni a magas vendéget. Jó szerencse, hogy a főispán is rövidre fogta a választ és azonnal a tiszteletére rendezett diszebéd felé igyekezett. Arra felé vonultukban a polgármester kissé hátrább szorult, megrántotta kabátja szárnyát a kapitány, s odasúgta, hogy: „Megszöktek a cigányok, szorítsuk a lúdvadászatot. “ Szerencsére könnyű volt a dologhoz hozzáfogni, mert, alig telepedett le a polgármesteri szobában a főispán, mindjárt elkezdett a vadludak felől kérdezősködni, mert a mint mondta, úgy értesült, hogy ezen a vidéken most igen sok jár. — Óh, rengeteg sok, borzasztó sok, képtelen sok, méltóságos főispán úr, — vágott hirtelen a beszédbe a kapitány — annyi, mint a sár! A víz nem látszik tőle, a mint estenden, meg hajnalban odarakodik. Nappal meg a legelő csupa fekete tőle, s ha az emberre ráhajtják, akár százával lehet lőni. A főispán ezek hallatára egész megélénkült, s nagy érdeklődéssel kezdett a részletek után tudakozódni. A részletekben pedig nem lett hiány; mondott a tüzbe jött kapitány olyanokat, hogy maguk a vadludak is elcsodálkoztak volna rajta. Többek közt oktató hangon kiterjeszkedett arra is, hogy a vadludnak milyen különös a természete. Ma ezrével van a határban, holnap már, ha az időjárás meg talál változni, úgy eltakarodik másfelé, hogy még irmagja sem marad. Hát most is így van. Most még itt vannak, este is, hajnalban is, seregszámmal húznak a Bogár- zóhoz meg a Kadarcshoz, csak győzze az ember töltéssel, de holnap vagy holnapután, — mert hiszen ki tudja az időjárás változandóságát, — lehet, hogy már hírmondó sem lesz belőle. A mint ezeket javában fejtegetné a kapitány, több rendbeli ijesztő példákat is felhozván, midőn vadludak hirtelen eltakarodtak, egyszer ime nagy csörtetés hallik s teljes tűzoltó főparancsnoki díszben, szörnyű veres lószőrös sisakban és módnélkül aranyos egyenruhában megjelenik Száldobágyi Jancsi, tiszteleg s felette ékes szavakban meghívja a főispánt, egész kíséretével együtt, az általa rendezett dísz-vadlúdvadászatra; a körmönfont dikció során lelkesen biztosítván ő méltóságát, hogy a vadludak büszkék lesznek ily kiváló férfiú kezétől eleshetni. E magas szárnyalásé beszéd végkép eldöntötte a kockát. A főispán mentői hamarabb nyakára hágott a hivatalos vizsgálatnak egymásután végigjárta a szobákat, belenézett a különféle iktatókba s miután látta, hogy hátralékok nincsenek, megelégedésének adott kifejezést s kijelentette, hogy valójában mintaszerű rendet talált, azután pedig abbeli elhatározását nyilvánította, hogy a tervezett vadlúdvadászaton részt vesz, mire a polgár- mester majd elolvadt örömében, a kapitány pedig, mint *) Mutatvány Szívós Bélának a Hornyánszky Viktor kiadásában megjelent „Ócska történetek“ című kötetéből. aki jól végezte a dolgot, megelégedve sodorintott vagy kettőt hatalmas bajuszán. Az alispán ugyan nyöszörgőt valamit a menház felől, de rá sem hallgatott a méltóságos úr, a kapitány pedig résen állva, meggyőző adatokkal mindjárt megnyugtatta, hogy úgyis pompás rendben van minden s éppen ma távozott el belőle hat szegény ápolt, kik teljesen egészséges állapotban hagyták el a menház jótékony falait. Különben szörnyen sajnálta, hogy az alispán úr meg nem tekinti eme jeles intézményt, de hát — tette hozzá suttogó és intő hangon — csak nem hagyhatjuk magára a méltóságos főispán urat! így hárult el közmegelégedésre a nagy veszedelem. Száldobágyi Jancsi pedig értesülvén a dolgok állásáról, szörnyű nagy „éljen“-t kurjantott s csörtetve elrohant a még szükséges intézkedések megtételére. Végbe is ment a vadászat, még pedig nagyszerű eredménnyel, s a főispán csakugyan egész falka ludat részesített ama kitüntető szerencsében, hogy becses kezei által tönkre lőve potyoghattak le a szikes tocso góba. GAZDASÁG ÉS KERTÉSZET. A spárga-saláta. Mindenesetre csábítóan hangzik spárga és saláta együtt. Nem is megvetendő főzelékféle ez ott, a hol a változatosságra súlyt fektetnek a konyhakerti termények gyűjteményében és habár mint piaci főzelékfélét nem igen látjuk forgalomban, a házikertben mindazonáltal jól ki fogja helyét tölteni. A spárga-saláta (Lactuca angustana) nem borul fejbe, hanem fölfelé álló vastag húsos szárt képez és ez, valamint a levél bordái a tulajdonképeni élvezhető részei a növénynek; a keskeny, hosszú, kemény leveleket salátának használni nem lehet. Egyébiránt itt leírjuk a spárga-salátának asztalra való elkészítési módját is, hogy azzal is jobban buzdítsuk olvasóinkat főzelék-gyűjteményökbe felvenni e terményt, a mi csak hasznára lehet úgy a kertnek, mint a konyhának. Elkészítési módja nagyon hasonlít a közönséges spárga elkészítéséhez. A levélszárak és bordákról a hártya lehántoltatik, azok ujjnyi hosszú szeletekre metéltetnek és sósvízben megfőzetnek. Azután lehűtik, a vizet lehagyják szivárogni róluk és vaj-mártásban, petrezselyemmel és muskatály-dióval vagy reszelt zsemlyével leforrázzák. Mielőtt betálalják, kis savanyú tejfelt és tojás sárgáját habarnak reá. A spárga-saláta termelése semmi különös előkészületet nem igényel, semmi körülményességgel nem jár, nagyjában azt lehet mondani, hogy úgy termelik mint a salátát, csupán a kezelésben áll elő egy csekély különbség, t. i., mint már említettük, nem a levele, hanem a szára és bordái szolgáltatják az élvezhető részt. Friss istállótrágyával javított kövér, üde földet szeret. Kora tavaszszal kell vetni, a növények pedig mintegy 30—35 cm. távolságra álljanak egymástól. Ha már egy lábnyi magasra felnőtt — azonban még mielőtt az első bimbók mutatkoznának — a növény tőben, közvetlen a gyökér fölött lecsavarandó. Azon példányokat, melyeket nem lehet azonnal elfogyasztani, a pincében tartogatjuk.
