Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-09-27 / 39. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 39. szám. Rákóczi-ünnep Rákoson. A rákosfalviak csak nem feledkeznek meg arról, a mivel lakóhelyüknek, a Rákos-mező múltjának tartoznak. Nincs az a hazafias emléknap, hogy ne keresnék a megemlékezésnek megfelelő módját, az ünneplés hazafiassá tételét. Most is, hogy az egész országban egymásután zajlanak le a Rákóczi-emlékünnepek, Rákosfalván erősen készülnek a nagy kuruc vezér emlékének megülésére. Olyan ünnepet szándékoznak rendezni, a mely — túlcsapva az ilyenféle ünneplések keretén — eredetiségével, vonzó, érdekes összeállításával, hazafias irányzatával minél nagyobb tömeget vonzzon az ünnep színhelyére, hogy így a hazafias munkálkodásnak minél szélesebb körben legyen meg a kívánt hatása. Az ünnepen — úgy tervezik — részt venne Hock János orsz. képviselő, plébános, Bellovits Imre országos karnagy és mások. A részleteket későbbi számainkban fogjuk ismertetni. Az ünnep napjául október 17-ét szemelték ki. A kőbánya-rákosfalvi villamos vasút. A Kőbányáról Rákosfalvára vezetendő villamos vasút ügye — a melynek az elhúzódása immár az eddig ösmert legnagyobbra megnőtt tengeri kígyók hosszát is többszörösen fölülmúlja — immár remélhetőleg belátható időn belül kedvező elintézést fog nyerni. Az építés megkezdését ugyanis a katonai körök hátráltatják, a melyek tiltakoznak ellene, hogy a villamos a katonai gyakorló-térül átengedett területet átvágja. Úgy értesülünk azonban, hogy ez a tiltakozás nem jogosult, mert a gyakorló-tér elég nagy marad akkor is, ha abból a villamos vonalával elvágandó rész elvétetnék. Másrészt pedig a főváros úgyis másutt akar a lovasságnak teret adni a gyakorlatok elvégzésére. — Annál inkább remélhető az általános érdekű ügy mielőbb leendő elintézése, mert iránta, értesülésünk szerint Rózsavölgyi alpolgármester — ki már két éven át Rákosfalván nyaral — élénken érdeklődik. A „Cigány“. Múlt számunkban megemlékeztünk róla, hogy szeptember 23-án volt tíz esztendeje a szent- mihályi lóvasút üzembe helyezésének és elmondtuk röviden a tíz év történetét. Most valami pótolni valónk van. Meg kell emlékeznünk a jubileum alkalmával a „Cigányáról is, a pej lóról, a mely — legelsőnek vontatta be az utasokkal telt lóvasúti kocsit Szent- Mihályra tíz eszteadővel ezelőtt és azóta szolgál híven, megbízhatóan, szorgalmasan és talán néhanapján visszagondol az első évekre, a mikor a közönség dédelgette, cukrokkal étette kedves lovát, a „Cigány“-t. Azóta társai már tudja Isten megvannak-e és ő róla is megfeledkezett a közönség, nem igen traktálja cukrokkal. De mi megemlékezünk róla. — Talán ezen a réven a jubileum alkalmával dupla abrakot fog kapni. Szomorú szenzáció. Mint valami pusztító vihar, úgy vonult végig a mi vidékünkön e hét szerdáján a páratlan vakmerőséggel elkövetett támadásnak és rablásnak a híre, melynek szerencsétlen áldozata, Boda István pénzeslevélhordó, a cinkotai határon, az Ehmann- telepen lakott már hosszabb idő óta fiatal feleségével, három gyermekével. A szegény asszony, a ki alig heverte ki a lesújtó hír hatását, a melyet nagybátyjának pár napja bekövetkezett halálahíre keltett benne, egészen összeroskadt a váratlan újabbi gyászhír súlya alatt és igaz részvétet keltett mindenkiben, a ki kitörő fájdalmának résztvevő tanúja volt. Az aljas tett elkövetőjének, a gaz merénylőnek fejére bizony nem egy átok szállott és bizonyára amerikaias módon rögtön ítéltek volna az emberi mivoltából teljesen kivetköződött vakmerő rabló fölött, ha hatalmába került volna a fölháborodott, elkeseredett közönségnek. Pestvármegye virilistái. Az idei, ex-lexes esztendőben nem mindenhol ment símán a legtöbb adót fizetők névjegyzékének összeállítása. Többnyire a múlt évi kivetés alapján történt a névsormegállapítás, mivel a törvényen kívüli állapot folytán az idei állami adók kivetése meg nem történhetett. A mi vármegyénk — a mely pedig már nem egyszer kuruckodott — úgylátszik símán készül végezni az ügygyei. Pest-Pilis- Solt-Kiskunvármegye igazoló választmánya ugyanis e heti ülésében Baross Pál elnöklésével összeállította a gott ő is, a hol már a szülői járni tanították: az alantas színpad megvetett világában. És ez mentette őt meg. Követte a leányt abba sorsba, a melyik megvetett annyi más előtt, ment vele ő is és nem bánta meg. Mert becsületesek maradtak ők mind a ketten, szabadon élnek szivük szerint egymásnak és egymásért és kacagnak az elégedetlen jó sorsban levőkön, a kiknek a boldogsága, a megelégedettsége, a becsülete nem más mint csalás, mint egy nagy hazugság. Szinte szónokolva mondta már a végét a történetének, az arca piros volt, a hangja csengő, a szeme lázban égő. Azután fölkelt és eltávozott. Odament a lenézett művésznők egyikéhez és szólt hozzá és viselkedésében látszott a gyöngédség ezernyi jele és szeméből sugárzott a hála, a mit azzal szemben érzett, a kinek nyugalmát, megelégedettségét köszönhette. Én pedig ott ültem a rosszul világított helyiségben az asztal mellett elhagyottan, egyedül egynéhány ös- meretlen ember között, a kiknek még csak a nyelvét sem értettem ... Keléz gróf. a mikor elmondta sorsát onnantól fogva, hogy egymástól elszakadtunk. Elmondta, hogy telve idealizmussal fogott a dolgához, szabadságot, becsületet akart szerezni magának és egyik csalódás a másik után érte és már-már csüg- gedés fogta el. Bántotta az emberek nembánomsága, elkeserítette a becstelenségnek az az óriási nagysága, a mely akadályául szolgál annyi becsületes törekvésnek, annyi szép ambíciónak. És erkölcsi csőd előtt állott. Vagy megtörik és aláveti magát az uralkodó becstelen gondolkodásnak, a mely fittyet hányva a szép eszméknek az anyagiasság rabigáját veszi magára, vagy elvet magától mindent: eszmét, idealizmust és azzal együtt egyetlen megmaradt kincsét, az életét is. Ekkor útjába akadt egy lány. Egyszerű és természetes, telve éppen olyan eszmékkel mint ő. És az ő becsületessége annál szebb, annál értékesebb volt, mert ott őrizte meg a maga számára, a hol az erkölcs, a becsület nem uralkodó, csak kivételes. Mert ott bolyon-
