Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-04-05 / 14. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 14. szám. Wagner Leó semmit sem szólt, hanem odament kis feleségéhez és megsimítá a bársonyos komoly arcot és meghatottan tette hozzá: — Legyen úgy, a hogy te akarod. Az idő behegeszt feledtet mindent. Én meggvógyítlak. Elutazunk. Ugy-e jó lesz ! Tán idegen ég alatt új vágyak, új érzések költöznek szivedbe .. . ... És alig egy hét múlva olasz földön jártak, a hol a délszaki nap forró sugarainak hevítő ereje van, lángra lobbantja a szenvedélyt s tavaszt varázsol a szívbe. Varázslatosan gyógyítja a szenvedőket, hogy enyhítsen, gyógyítson és vigasztaljon. De a szép asszony nem érezett semmit. Minden hidegen hagyta. A bohó férj megvásárolt minden drágaságot, ajándékot, hogy feleségének gyönyörűséget szerezzen. Esztendő telt el így, míg Wagner Leó és a kis felesége végigjárták a napsugaras tájakat, keresve, kutatva, hol éreznék magukat legjobban. De az a feszültség, a hideg közöny megmaradt köztük. Már nekik csak így lehet élni, idegenül, szeretetlenül a szerelemre teremtett asszony és a szerelemért sóvárgó férfinak. Mikor haza jöttek, a nyarat az ember budai villájában töltötték. Csendes, mondhatni rideg életet folytattak. Vendég sohase járt házuknál. Az ember vállalata után nézett a fiatal asszony pedig egy ablakfülkébe ült s kézimunkán dolgozott, vagy olvasott. Egy ízben, midőn Wágner hazatért, feleségét kisírt szemekkel találta, kezében egy könyv volt, Saáry Gyula költeményei. Visszagondolt rá, mikor együtt sétáltak az esti homályban, a lombos fák között, mikor utoljára beszéltek, mikor elváltak tán örökre s a kit még most is szeret lelkének egész szenvedélyével. Ilyenkor meglepte a fájdalom és úgy megkínozta magát, hogy lassan megindultak könyei, sírt halkan, csendesen. Siratta a rombadőlt ifjúság elvesztett ideáljait. Visszagondolt, hogy milyen meseszerű szépnek képzelte az életet megosztva azzal, a kit szeret s milyen más lett belőle. Unalmas, mindennapi történet esett meg vele is, a mit említeni sem érdemes már. Nem lehetett azé, kit szeretett, mert szegény, ábrándos poéta volt s hogy megmentse már elbukó családját, odaadta kezét annak a pénzembernek. S most neki kell lenni áldozatnak . . . Órahosszat nézett ki az ablakon s a mint téveteg tekintete belemélyedt a távol nyüzsgő emberáradatba, összeszorult a szive. Nem érezte magát egy percig se boldognak; pedig minden kényelme megvolt. Rabnak érezte magát, örökös rabnak. Ha kocsizni mentek: bántotta őt az utca zajában pezsgő élet lüktetése, a nagy elevenség, mozgás. Felsajdult a szive, ha kart karba öltve egymáshoz simuló ifjú párokat látott haladni a zöldben, előttök a dada kedves kis kocsit tologatva, melyben tündérekről álmadozó, aranyhajú szöszke gyermek szundikált . . . Ez, ez a kép úgy-úgy fájt neki ! A mi hiányzik, a mit még nem ismer — a szeretet! És úgy elfogta a vágyakozás egy másik után, a ki megaranyozná az életét, a kivel megértenék egymást örömben, bánatban. Már neki csak így kell élnie örökös vágyban, kétséges epedéssel . . . Egy napon átjött Pestre, valami dolga volt az egyik divatárú üzletben. Épen fogatába akart ülni, hogy haza vágtasson, midőn megpillantá Saáry Gyulát, ki örömsugárzó arccal sietett feléje. Forrón üdvözölték egymást. Az asszonyon kéjes bódult- ság vett erőt, a mint meghallotta a férfi édesen csengő hangját. S mikor kezeik összeértek, villanyütéshez hasonló zsibongás remegtette meg egész testében. Örültek, nagyon örültek. Valamitő] úgy megdobbant a szívok, maguk sem tudták miért? de zavarban voltak Beszélgettek egy ideig. Olyan sóváran nézte az a halavány, sápadt képű ember azt a szenvedő asszonyt, a ki csak lopva mert az ő szemeibe nézni, bizonyára azért, mert egykori jóslata tán beteljesült: — boldog — talán ... Megértette az asszony szemeiben csillogó könyeket is ... És engedett a sok könyörgő szónak s megígérte, hogy meglátogatja budai villájában. De a látogatást nem kötötte szóhoz, csak majd elmegy egyszer. Az asszony meg nem merte mondani, hogy tapintatos legyen, mert ... mert a férje. S forró kézszoritással váltak el. Az asszony végtelen boldognak érezte magát. Leste, várta azt a percet. Csak attól félt, hogy olyankor fog jönni, mikor férje is otthon van. Az egyik alkonyaton ott ült az ablaknál, nézte a leáldozó nap korongját. Nézte . . . nézte, mintha csak letűnt boldogságát látná abban . . . Összeszakadozott életére gondolt, mikor a tépett felhőket látta úszni az égen ... Olyan tépett, olyan szakadozott az ő élete is, a melyet már nem is lehet összefoltozni. Mert nincs az életében más, csak szenvedés, csak önámítás, hogy elringassuk a lelket s beletörődjünk a köznapiasság rendszerébe. így, tűnődött most is, egyedül. És egyszerre csengetés hallatszik. Az asszony megrezzent. Talán most jön ő s szive hevesen dobogott, csak most legyen ereje. Az ajtó felpattant és a férje állott előtte. Nagyon ijesztően nézhetett rá, mert megkérdezte az ember: — Talán rosszul érzi magát? — Nem, nem — sietett válaszolni — nincs semmi bajom, csak . . . A szót elharapta s magában, rettegett még a gondolattól is, hogy most ha jönne az a másik, a kit oly nagyon vár, de a kinek jöttétől kissé fél, remeg. Megkönnyebbült, mikor azt mondta az a pénzember, hogy üzleti ügyben el kell utaznia. Nem is sokat késett; megcsókolta ifjú nejét — a mitől az megborzadt — és elment. A kocsi dübörgése jelezte, hogy elhagyta a házat. S alig nyugodhatott meg, megint csengetés hallatszott, Ez ő. Bizonyára ő. És csakugyan ott álltak egymással szemben. Bementek. Az asszony helyet mutatott s beszélgetni kezdtek bizalmas közelben, a pamlagon. A szobában szürke félholyba borult minden: a bútorok körvonalai elmosódtak, s az a titokzatos szürkeség inegszakasztotta a társalgást. Egyszerre elnémult mind a kettő s szótlanul ültek egymás mellett. Sokáig ültek így, valami édes mámorító kábultság- ban, midőn Saáry Gyula hirtelen fölrezzent. Az asszony puha, meleg karjai átfonták nyakát s tüzes, egy igaz csókért vágyó ajka az ő ajkát kereste. Alig volt ideje megakadályozni a szenvedélyes csókot s elhárítani a forró ölelést. Felugrott s egy futó pillanatig kínosan hallgatta az asszony
