Rákos Vidéke, 1903 (3. évfolyam, 1-52. szám)
1903-03-22 / 12. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 12. szám. és megtörtént a kibékülés, a melytől, a kik megkötötték, a magyarok nagyranövését, megerősödését várták. Most már ennek is majdnem negyven esztendeje és a magyar nép ezalatt elvesztette önbizalmát, sőt még talán a képességet is arra, hogy valamit igazán akarjon. Hogyan lehet ez? A gyermeket, a mikor megszólal, magyar szóra tanítják. Megmondják neki, hogy ő magyar és elárulják, hogy erre büszkének kell lennie, erre joggal büszke is lehet. Azután iskolába kerül és megtanulja, hogy ez a föld, ez az ország ezer éve, hogy magyar föld, Magyarország és elmondják neki ennek az ezer esztendőnek a gyönyörű történetét, a melyben annyi szép, annyi nagy jelenet van, mint talán egy nép történetében sem. És a gyermek teleszívja magát ennek a történelemnek a szellemével, a szépségeivel. Azután férfi lesz belőle. Itt az ideje, hogy teljesítse kötelességét a hazával szemben ott, a hol ősei a legtöbb nagy dolgot vitték véghez: álljon be katonának. És szívesen készül ehhez a kötelességéhez, mert megtanulta, hogy több időt töltöttek itt az ősei harcban, mint a tudós búvárkodás közepette, a mire a magyarok annyi ellensége alig hagyott nekik időt. És így tartották meg magukénak ezt az országot ezer esztendőn keresztül És esküszik a haza védelmére, a melyről nem mondják, hogy Magyarország és esküszik a zászlóra, a melynek nincsen három szine, a melynek a címerében nincsen hármas halom, nincs ott a négy folyó. És tanítják a haza védelmére idegen nyelven, a melyet alighogy ért és csak törve beszél. Ékkor kétség támad a lelkében és elkedvetlenedés. A magyar katonát pedig ott éri a vád. hogy kötelességének csak immel-ámmal tesz eleget. A katonáskodás után kimegy az ifjú a világba, hogy széjjelnézzen, hogy idegen országokban győződjék meg róla, mennyire tisztelik, mennyire becsülik az ő nemzetét évezredes, nagy múltjáért és valami kellemetlensége támad, a miért az ő országának a védelme alá kénytelen menekülni és rájön, hogy az ő hazáját ott künn nem ismerik, az ő hazájának odakint sem címere, sem lobogója, ő vele ott még csak magyarul beszélni se tudnak. És hazajön, fájdalommal a szivében és vádolja az ő tanítóit, hogy a mire őt tanították, hogy a magyar nagy, hogy a magyarságára büszke lehet: dajkamese, a mivel ámították, vagy csalás, a melylyel megzavarták a lelke súlyát. Küzd azontúl tovább a megélhetésért üres szívvel, a melyből hiányzik a nemzeti ideál, hiányzik az önbizalom. És ha küzdelme sikertelen, vagy ha máshonnan kedvező ajánlattal csábítják, kezébe veszi a vándorbotot és kimegy oda, a hol a nép, az ország igazán szabad, a hol, ha új honának, ha népének nagyságát hirdeti, nem nevetnek a szeme közé. Azt tartom, hogy ezért leéli, hogy a mai napot évről- évre megünnepeljük. Szükségünk van rá, hogy a csüggedten, bizalmatlanul töltött 364 nap után a 365-iken visszaemlékezzünk az ötvenöt esztendővel ezelőtt történtekre. Hogy visszaidézzük emlékezetünkbe azt a kort, a mikor — sokkal kedvezőtlenebb viszonyok között — nagyapáink képesek voltak olyan nagy, olyan mesés szép küzdelemre jogaikért, a milyen a szabadságharcunk volt. Kell, hogy évről-évre ezen a napon bizalmat merítsünk a magunk számára a negyvennyolcas időkből arra, hogy ha „szomorúan szól a magyar nóta, háromszáz esztendő óta“ fog az még szólani vígabban is, jobb időkben. Kell, hogy erőt szerezzünk magunknak az előttünk álló küzdelemre, a mely oda vezet, hogy a magyar bízzék magában és tekintélye legyen az idegenben és ne essünk kétségbe olyankor, mikor az első szellőből nem lesz vihar, hanem várjuk bizalommal, a míg ez a szellő megerősödik, mert hiszen ez is már a változó idők jele. Köszönöm végül, hogy mindezek elmondására nekem alkalmat adtak és lehetővé tették, hogy poharamat az önök társaságában a magyar szabadságra ürítsem, a mely el kell hogy következzék. A tetszéssel fogadott beszéd után Bitskey Gyula, szólt röviden. Visszaemlékezett március 15-e alkalmából a negyvennyolcas időkre, a melyek meghozták Magyarországnak az alkotmányt. Ádáz küzdelem árán vívták ezt ki a mi számunkra a nagy idők nagy emberei, de kivívták és ezzel méltóvá lettek arra, hogy megemlékezzünk róluk, a kik dat, és anyádat, hogy hosszúéletű lehess a földön, a melyet a, te TJradrlstened ád teneked ! . . . Ne ölj! Ne paráználkodjál! . . . Bence. (A mint Csula a negyedik parancsolatba kezd, Jolánt a korcsmából gyöngéden kifelé vonszolja.) Jolán ! Szegény húgom! Térj magadhoz! . . . Hallod, a Lajos ebben a pillanatban itthon lesz! Jolán. (Arcát kezeivel elfedve.) Mit? A Lajos itthon? (Sikoltva rohan be a szolgabiróságba.) 32. szín. (Linka a templomból kilép.) Bence. (Idegesen.) Linka! Te okos, te jó leány vagy ! Eredj, segíts a főbirónénak rendbe szedni magát! Mindjárt itthon lesz a főbíró úr! Értesz ? Linka. (Gyorsan be a szolgabíróságba.) Értem, főuram, értem ! (A templomban megszólal a csengő, utána az orgona.) Bence. (Megtántorodva.) Az Úr asztala hiába vár ma?... Nem! . . . Ha végeztem azzal az áldozattal, a mit a test- vérségért hozok, vigasztalást, nyugodalmat meríteni visszatérek a te örök áldozatod forrásához, Uram! Most sejtem! hogy mit érezhettél akkor, a mikoron Jeruzsálemben emberi véreid fölött siránkoztál! (Szomorúan a szolgabiróság felé.) Szegény, szerencsétlen húgom ! Szegény, szerencsétlen öcsém ! 33. szín. Lajos. (Az utczán jobbról jön.) Szervusz, édes Bencém! Mi a csuda lelt, hogy nem vagy a templomban ? Olyan kétségbeejtő arcot vágsz . . . Bence. (Elérzékenyedve.) Isten hozott, Lajos! ... Én I bizony beteg, nagybeteg vagyok, — de csak a lelkem fáj kimondhatatlanul! Az Imre gyerek miatt vérzik a lelkem ! Ott hever a korcsmában félholtan! Megöli a korhelység, meg a szerelem! Az imént küldtem a szüleiért! Az anyja aligha éli túl! Lajos. (Hirtelen haraggal.) No az Imre miatt ugyan hiábavaló a zokogásod, az a friss levegőt sem érdemli meg . . . Bence. (Szelíd szemrehányással.) Ne légy oly kíméletlen hozzá, édes Lajos, hiszen vérünk s most a halál torkában van! Gyere be velem a templomba . . . Lajos. (A szolgabiróság felé siet.) Jó, jó ! De csak látnom kell előbb a Jolánt ? ! Bence. (Aggodalmas tekintettel a szolgabiróság felé.) Hagyd békében egy-két percre, éppen most öltöztetik! Lajos.. (Csodálkozással.) De ilyen későn! Bence. (Lajost karon fogja.) Alkalmasint nyughatatlan éjszakája volt! . . . Gyere, édes Lajos, gyere csak a templomba ! Ha az áhitat szárnyain megfordultál az Egek Uránál, annál bensőségesebb bizalommal, odaadóbb szeretettel borulsz a feleséged kebelére! Gyere, édes fiam, hiszen tudod, hogy milyen nagyon szeretlek benneteket! Lajos. (Elérzékenyedve.) 0 te édes lélek ! . . . Hát Isten neki, menjünk ! (A'templomba indulnak.) Az első szakasz vége. (Folytatjuk.)
