Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-11-30 / 47. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 47. szám. gedje meg remélnünk a mi igazán kedves vendégünk, hogy öt nemsokára újra viszontláthatjuk és lelki vigasztalásában újra és mielőbb részesülhetünk. Most pedig, midőn nagylelkűségét és jószívűségét Rákos- Szent-Mihály összes lakossága nevében őszintén megköszönöm, engedje meg a mi kedves vendégünk, hogy abbeli jószívűségéért és nagylelkűségéért, a melyet irányunkban tanúsított, hogy eljött minket a mi lelki szükségeinkben megvigasztalni, én is adhassak valamit cserébe. Nem adok keveset, de adok sokat, adok mindent! Átadom Rákos-Szent-Mihály egész intelligenciájának, összes lakosságának — beleértem szerény magamét is — őszinte tiszteletét, igaz szeretetét és barátságát, azzal az őszintén táplált óhajtásunkkal, hogy ezeket magával vigye emlékül és hogy ez az igazán érzett barátságunk és szeretetünk mindenkor, bármely körülmények között, hű kísérői legyenek ! Isten óvja a mi kedves vendégünk egészségét, öt mágát pedig tartsa meg az édes magyar haza díszére és mindnyájunknak igaz örömére igen-igen sokáig ! Éljen Hock János, a mi kedves vendégünk ! Az érzéssel előadott, helyeslésektől sűrűn megszakított, szép beszéd után, alighogy elhangzott az utolsó „Éljen“, fölállott Hock János és elmondta gyönyörű, mindenkit megható és mindenkit fölemelő beszédét, a melyet — habár kivonatosan, de az eredetit mindig nyomon követve — a következőkben közlünk: Igazán nem várta Rákos-Szent-Mihály közönsége részéről az elismerésnek azt a nagy mértékét, a melyet tapasztalt és a melyben kis szolgálataiért részesítették. Tudja, hogy ezt az intézők jóindulatú barátságának köszönheti első sorban. Elfogadja a szentmihályiak felajánlott barátságát és ugyanazt nyújtja nekik érte cserébe: az ő barátságát. Örül, hogy a szentmihályiak alkalmat adtak rá, hogy nekik az Ur igéit hirdethesse és közöttük a humanizmus csekély szószólója lehessen. De az érdemeit túlbecsülik. Többször volt már abban a kényelmetlen helyzetben, hogy politikai működése alkalmával vagy a körülmények alakulása folytán közfigyelem tárgya lett és mondhatja, hogy a legnagyobb teher ránézve az, ha érdemen felül ítélik meg. Hiszen a nagy embereknél az optika szabályának az ellenkezője áll : míg a természetben a távollevőket kisebbnek látjuk, addig a nagy emberek mindig nagyobbaknak látszanak a távolból és veszítenek nagyságukból, ha közelebbről ösmerjük meg őket. Igaza van a francia köznem ifjúkori esküm ideálját s talán két meglett lélek érett szenvedélye, boldogsága árán váltani meg a férfibecsiiletet s lelkiismeretet, melyeket én, nagy és nemes űrhölgy, az ön bájos arcánál s ragyogó női tulajdonságainál is jobban szeretek. Épp azért menekülnöm kellett bűvös közeléből, mert becsülettel be akarom tölteni a feladatot, a melyre esküm s részben szivem hevít s meg kellett kímélnem Önt is, a kit hamis, hazug helyzetben szeretni s szivét nekem lekötni képtelen volnék. Ketten bizonyára sokat szenvedünk: Ön és Én. De jubilál az eskü és a férfibecsület. És él és vilid az a szerelmi bánattól fonnyadásnak indult szép kis polgárvirág, a ki par nap múlva feleségem leend. Néhány _év múlva, ha Ön, nagy és nemes úrhölgy, már más boldog férfi szivén fog virulni s még egy erős kötelék választja szét a lelkünket, haza vándorlók polgári hitvesemmel s csak úgy hírből fogom meghallani, mennyire tette Dut boldoggá az a kedvező körülmény, hogy az én tökéletlen lelki valómtól megszabadulhatott. Híven tisztelő szolgája: I Hereki Berehy Ernő.“ (Folytatjuk.) mondásnak, hogy nincsen nagy ember a saját háziszolgája előtt, a ki látja minden gyöngéjét, jellemének apró hibáit. Azért feszélyezte is öt Bugyi Ferenc Józsefnek, saját személyét mérve, túláradó nyilatkozata és csak az nyugtatja őt meg, hogy a lelkesedés ragadta őt ezekre a szavakra. Mert ő is csak azt mondhatja magáról: homo sum, én csak ember vagyok. Neki azonban boldogságára szolgál, ha a lelkekliez fér- közhetik azzal a fénytengerrel, a mit az evangéliumból merített, a melybe vannak letéve minden idők igazságának és a szeretetnek örök törvényei. Hiszen úgyis nagy hibája az a mi korunknak, hogy nem szeretünk elmélkedni vallási dolgokról, szivesebben maradunk mindennek a fölszinén. Ó neki azonban az ad lelki megnyugvást, ha a felszínről leszállva, mélyebbre mehet, kutatva az örök igazságokat. És kutatásai közben meggyőződött róla, hogy a jövő korszak haladása csak úgy lesz realizálható a vallási életben, ha a tudományt egyesítjük a vallással. Mert a mint az agyunk kívánja ismereteink szélesbítését, úgy vágyakozik szivünk a hit után. S ha a szivünkben a hit nem talál helyet, megtelik az a szív hazugságokkal, képmutatással. Nagy baj az a katholikus egyháznál, hogy az újabb haladással szembe helyezkedik. Hiszen a vallásnak és hirdetőinek a hivatása, hogy legyen bennük igazság, tartalom és meggyőződés. A mai korszellemben pedig nagy7 változás állott be. Prédikátorok tűnnek föl, a kik reformeszméket hirdetnek és ezek az eszmék terjednek. Németországban, a hol a legnagyobb hódítást tették, ott működik immár világszerte ösmert vezérük, Erhart, a ki a tudomány alapjára állva, hirdeti a krisztusi eszmék igaz voltát. Mert a krisztusi eszmék alkalmazkodnak a mai század felfogásához éppen úgy, a mint az eddig elmúltakhoz tudtak alkalmazkodni. Az egyház történetével ez a fejlődés könnyen igazolható. Erkölcsi romlás, az anyagiasság uralma idején felálltak az egyházi hősök és testük sanyargatásával mutatták példáját a tűrésnek, az anyagiasság megvetésének. A livádiai sivatagban, az ősi erdőségekben elvonulva éltek, eledelük erdei méz volt és a testük gyöngítésével iparkodtak a test fölött a lélek uralmát biztosítani és nem nyugodtak addig, a míg a kort tespedéséből ki nem ragadták és az önsanyargatást el nem terjesztették. Tacitus, annak a kornak a legvilágosabb, klasszikus történetírója idézi elénk az akkor folyt élet képét. Elmondja, mint ültek a gazdagok cédrus-asztalaik mellett, rózsák illatárjába csaknem belefulva és ették a lucraini tó halait, a melyeket a közéjük kevert rabszolgahússal tettek ízletesebbé. Ez a kor eltipor minden ellenállást, a gyöngék, a nők és gyermekek ki vannak szolgáltatva a tizenkét tábla barbár határozatainak. És ott állnak mindenek felett a hatalmasok, elmerülve a saját maguk isteníté- sébe, a császár a saját lovát nevezi ki konzulnak és a legyilkolt édesanyja teteme fölött ünnepelteti magát. És ebben a végkép elsiilyedtnek látszó korban a Jordán partján felhangzik az ige. Szent János, az egyszerű pásztor hirdeti ott, hogy a boldogság nem az élvezetek kimerítéséből áll, hanem a tisztulásban. Hirdeti, hogy a világ át fog alakulni és jönni fog a Megváltó, a ki az emberiséget felrázza súlyos álmából. És az élvezetekbe elmerült, romlásnak indult zsidóság az ö szavára várja a csillagot, a mely az 0 eljövetelét lesz hirdetendő, a ki új eszméket ad az emberiségnek, melyen a világ fölépül. Es megjött a Megváltó, a kiről a böjt prófétája hirdette, hogy : „már előttem volt, utánam jön és én nem vagyok rá méltó, hogy a sarúit megoldozzam". És Jézus hirdette az ö igéit, a melyekről olyan helyesen mondta, hogy az ő tana a só. a mely a rothadás terjedését megakadályozza. És az ő tanai mindig jobban terjednek, az emberiség észreveszi siilyedtségét és jobb útra tér és íme az egyház fölhagy a sanyargatás példájával és tanítani kezd. Ott a via appal katakombáinak köbe vésett írásaiban, ott találhatjuk meg a terjedő keresztény műveltség első nyomait, és a világ- átalakulásának a kezdőpontja az a kő, a melynek üregébe illesztették a Megváltó keresztjét és ö nem tudott ellenállani a vágynak, hogy csókkal ne illesse ezeket a. vértanúi vértől áztatott köveket. És a rettentő halállal halt Krisztusnak követői támadtak, a. kik éppen oly bátran néztek szemébe a szenvedéseknek, a
