Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-11-23 / 46. szám
46. szám. RÁKOS VIDÉKE 3 Magyar Színház. Végre sikerült ennek a szegény, sok csapástól sojtott színháznak is igaz sikerhez jutni. Köszönheti pedig ezt az igaz sikert egy régi magyar bohóságnak, a Szigeti József Nőemancipációjának és különösen Pálmay Ilkának, ennek az Istentől kegyelt, ritka művésznőnek, a ki új életet, óriás sikert hozott a színháznak. Igazán nem tudjuk, mit csodáljunk nála inkább: kifejező biztos színezésű játékát, kitűnő énekelőadását, vagy remek, tűzzel eljárt táncát, a melyekkel együtt annyira fel tudta villanyozni a közönséget. A hálás szerepekben bővelkedő darabon jól mulatott a fényes . közönség, a mely a színházat utolsó zugáig megtöltötte és tetszésének gyakori nyilvánításaival kisérte a mostanában nélkülözött Sziklayt, a ki Kailinger szerepében a legjobbat nyújtotta, Barosst, a kitűnő huszárt, Sziklaynét, a ki ízléssel mutatott be egy vénlány- alakítást és Báthonyit, a ki az erősen komikus szerepbe nem tudta magát egészen beleélni és inkább egyéni kedvességével hatott. A Népszínházban felváltva kerül színre Niobe Kazanovával és a hét végére Rózsa Miklósnak új népszínműve, ,,A hit“ van kitűzve előadásra. A fiatal írónak a darabja a Népszínház pályázatán dicséretet nyert. Tárgya a nazarénusok köréből van, de a magyar paraszt észjárásával nem igen egyező problematikus irányzata kétessé teszi igazi sikerét. TÁRSASÁGBÓL. Álijunk bosszút. Tisztelt Hölgyeim ! Ne gondolják, hogy én most önöknek valami nagyszabású szónoklatot fogok tartani; óh, korántsem, hanem, mivel önök közül többen nagyon, de nagyon megdicsértek a legutolsó tárcámért — a mit őszintén köszönök -— és arra kértek, hogy írjak egy cikket a szentmihályi hölgyeknek, mert úgy vasárnap délután nagyon unatkoznak és ilyenkor nagyon jól esnék egy kis érdekes olvasnivaló, elhatároztam tehát, hogy engedni fogok kérelmüknek és az önök vasárnapi unalmának elűzésére írok egy cikket. Igen ám ! könnyű ezt csak úgy mondani, hogy írok, de mit, ez a fődolog. Hölgyeknek, érdekeset, mulattatót, a mi az önök igényeit és várakozását kielégítse, nagy szó, de megpróbálom és büszke leszek rá, ha sikerül. — Önök unatkoznak! — Szegénykék ! — És miért, ha szabad tudnom'? — Nemde azért, mert vasárnap délután, a mikor leginkább jól esnék, hogy egész heti fárasztó munkálkodás után egy kissé felüdüljenek és szórakozzanak, férjecskéik — azok a gonoszok — a helyett, hogy elvinnék önöket akár társaságba, akár színházba, vagy csak sétálni is, hát jobbnak látják, ha önmaguk eljárnak vadászni — s legtöbbször bakot lőni — vagy a klubba kártyázni, vagy a szép kávésnéhez a kávéházba mulatni és önök ... óh igen, önök . . . kedves hölgyeim, mint a párjukat vesztett árva madárkák, szépen otthon csücsülnek és unatkoznak, s várnak késő estig, míg férjuram, ha már magát valahol jól kimulatta, jámbor képpel, mint a ki kettőig se tud számolni, hazajön, és akkor, ha vele egy kissé beszélgetni szeretnének, hát ő egykedvűen azt mondja: „fáradt vagyok!“ — a mi egyébként azt is szokta jelenteni, hogy a mai napra elég volt a beszédből és jó lesz minél előbb lefeküdni és aludni, önök pedig elég kedvesek és naivak elhinni neki, hogy ő csakugyan fáradt és álmos. Brr, minő prózaiak ezek a férjek! Hát járja ez!? Nem, kedves hölgyeim! Én, mint az önök önzetlen jóbarátja és jóakarója, azt mondom, hogy ez így tovább nem tarthat, ez az állapot így tűrhetetlen! Gondolják csak meg, hová jutnak, ha férjeiknek minden szeszélyét teljesíteni és kielégíteni iparkodnak még az által is, hogy az ő kedvükért még vasárnapi szórakozásukról is képesek lemondani ? ! — Figyeljenek rám jól! Ezen segíteni kell valahogy, azaz nemcsak valahogy, hanem egészen alaposan és sürgősen ; s ha úgy tetszik, azonnal elmondom, miképen tartom — Hát most már mi lesz? . . . Menjünk csak három évvel visszafelé. Bereky hol töprengve, hol merengve ül írószobájában, s egy névjegyére bámul, melyre szilárd, nagy vonásokkal e három szó volt írva: „Még nem lehet“. Mellette boríték, Nagyványai Yányay Kornélia őnagyságának címezve. Nem tudott dönteni a fölött, elküldje-e, vagy ne, pedig a bájos szomszéd már az utolsó adutot is kijátszotta ellene. „Ön mókázik velem“ — írta volt Berekynek — „de én nem szándékozom Önnel örökidőkig cicázni. Ön azt mondta, hogy szeret engem s hogy a legkomolyabbak a szándékai. Mi akkor az akadály, ha én is szeretem Önt? De nem annyira, hogy nőiségemet is feláldozzam Önért s rút, liá- zsártos aggszűzzé kárhoztatva, azon évődjem egy emberöltőn át, hogy miért kellett nekem egy megfejthetlen rejtvény miatt pártában maradnom. Nyolc nap után döntő választ várok, mely ha véget nem vet e bizonytalanságnak, szabadnak fogom érezni magamat s nehéz szívvel bár, de másnak fogom ajándékozni a kezemet, mert nekem férj is, gazda is kell, a ki temérdek cselédemmel bajlódjék, hiszen én gyönge vagyok arra s nyugtalanságot, idegességet szerzek magamnak vele. Ennyit pedig még sem érdemel meg egy titkolódzó, vagy határozatlan férfiú, ha máskülönben még oly szeretetreméltó is. Isten Önnel!“ A levél alján valamelyes száraz pont jelezte azt a nagy könyet, a melynek árán ez a szilárd elhatározás levélbe került, de Bereky csak a maga három szavát látta a névjegyen s minél erősebben küzdött a felindulás ellen, annál idegesebb lön, s midőn reszkető kezével a névjegy után nyúlt, hogy borítékba tegye, az a kéz a szeméhez hajlott föl, hogy két égő könycseppet törüljön le onnét; aztán felállt, nagy, széles ablaka elé támolygott s hosszan, merőn a szomszéd dominium kastélytornyára szegezte égő tekintetét, mintha madártávlatból is megláthatná azt a szenvedő, de szigorú nőies alakot, a ki miatt ily kínos kedélyhullámzásba sodródott s mintha mégegyszer erőt akarna meríteni a döntésre, a mi egy, vagy talán . . . talán két élet halálos ítélete lesz. A nyári alkony enyhe szellője játszi enyelgéssel legyintgette meg égő arcát s épp egy nehéz, kínos sóhaj fakadt föl fájó szivéből, midőn inasa látogatót jelentett be. Füzér Jolán! Bereky lábai a földbe gyökereztek. Mélán az inasra bámult, arcát elfutotta a vér, szava elakadt. Az inas meg-
