Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-11-16 / 45. szám
4 RÁKOS VIDÉKE 45. szám. hiányos volt és üsszecsapottak a díszletek. Hogy az előadás nem volt megfelelő, a rendezés hibája. Főpróbát, együtteset egyet tartottak csak az előadás napjának délelőttjén. Hogy lehessen így alkalmazkodni hanggal, mozdulatokkal a szokatlan színpadhoz? Jelentős sikere volt mindamellett Ligeti Juliskának, az új Pucknak, a ki művészetének, lelkének melegségével, ifjúságának bájával közel férkőzött a közönség szivéhez. Gabmyi nem tudta elfelejteni kiváló elődjét, Vízváry Gyulát. Ilyenkor látni meg igazán, mekkora Vízváry művészete, a mikor valaki helyettesíti, ha mindjárt Gabányi is a helyettese. A jövő hétre az est megismétlését tervezik. Másnap, csütörtökön, Tannhäuser került színre az Operaházban. Ez alkalommal Erzsébet szerepét W. Krcmmer Teréz asszony játszotta, újból bebizonyítva, milyen nagy nyereség volt Operaházunknak az ő hazaszerződése. Nemzeti Színház. Blaháné első fellépése meg Echegaray Halálos csöndje volt a Nemzeti két eseménye. A Sztrájk ócskaságai természetesen nem igen hatottak, de lelkesedést öntött a közönségbe Blciha Lujzának mesésen nagy, tökéletesen magyar művészete. És lelkesedett a közönség, látva, hogy legkiválóbb művészeink mint Jászay Mari, Szacsvay, Gyenes, Ujházy, Gabányi, Rózsahegyi, Rákosi Szidi, Ligeti Juliska és a többiek mint élik bele magukat mindig jobban a magyaros népies, egyszerű játékmódba és mint nyújtanak a Himfy dalain, a Rang és módon, a Földön át mindig nemesebbet, mind tökéletesebbet. A Halálos csönd bámulatosan biztos fölépítése, hatásos jelenetei és a kitűnő előadás meghozta ennek az új Echegaray- darabnak is a maga várt, nagy sikerét, bár a léleknélküli, mesterkélt darab ezt meg nem érdemelte. A közönség, a mely eleinte keresztüllátott az ördöngősen ügyes színműíró szitáján, utóvégre meghódolt és tapsolt, lelkesedett, bár érezte, hogy a darab nyelvezete ékesebben szóló, mint a mily igaz a tárgy, melyről beszélnek. Az előadás főerőssége Márkus Emilia volt és szóhoz jutott a darabban T. Vizváry Mariska is, a kinek újabban méltatlan mellőzés jutott osztályrészéül. Kis szerepében kedves volt és természetes. Népszínház. A Népszínház, mostantól fogva helyesebben Első Magyar Operettszinház, mert hiszen azt csak senki sem fogja elhinni, hogy a Nióbe, Kazanova stb. elsősorban a nép számára íródtak, a múlt hét végén mutatta be Pásztor Árpád és Stoll Károly operettjét, a Nióbét, még pedig szép sikerrel. A Paulton-testvérek kitűnő bohózata operett-tárgynak is jól bevált, Stoll Károly zenéje pedig behízelgő, hatásos és sok helyen kellemesen ösmerös. A szerzőket és az előadó művészeket sokat tapsolták. Helyeseljük a szövegírónak ízlését, a miért nem frivol tárgyat választott, örültünk volna neki, ha ez a tárgy egyúttal magyar is lett volna, Magyar Színház. Míg a Vígszínház Veber Pierre darabja kitünően bevált, addig a Magyar Színházban ugyanannak a szerzőnek „Balkézről“-je mérsékeltebb sikert aratott és Horváth Paula betegsége miatt le is került a műsorról. Most tehát egy hetet kénytelen a színház a Sötét kamrával meg a Balekkal kihúzni, vigasztalódván addig a Nőemancipáció várható nagy sikerével. A Vígszínház legújabb — megint csak francia —- darabja, a Veber Pierre Loute-ja nagy sikert aratott szombati bemutatóján. A darab maga nagyon mulatságos, bár sokkal kevésbbé diszkrét, mint a magyar színházbéli testvére. És talán ezért volt nagyobb a sikere. Kiváló volt az előadás, a melylyel színrekerült ez a francia bohóság. — Csodálatos egyáltalában, hogy a Vígszínház művész személyzete — a mely francia meg német darabokban kiválót nyújt — magyar darabot az Ocskay brigadéroson kívül igazi sikerre vinni nem tudott. Talán a szelleme okozza ? TÁRSASÁGBÓL. Kellemes szórakozás. Szelíd Mátyás nagyon szereti a társaságot és budapesti lakos. Budapest fényes kávéházaiban, drága szórakozóhelyein nem érzi magát otthonosan és a költségeket is sokallja. A Szent-lstván és Környéke lapban olvasta, hogy Szent-lstván szép hely, jó társasága van és kaszinót is alakítanak, azért kimegy lakni, és hogy a künnlakókkal megösmerkedjék, a kávéházba megy. A kávéház látogatott látni rajtuk, hogy — ha máskor talán hiszik is, a mit mondanak — most ott él bennük is a vágy olyan boldogság után, a milyen Máriássynak jutott osztályrészéül. Egy idősebb orvos, okos és művelt ember máskor, de teljesen beszámíthatatlan mulatozás közben, egyszerre szólani kezdett. Kifakadt az emberiség könnyelműsége ellen, a melylyel házasságokat kötnek. És beszélt a mostani nemzedék elcsenevészesedéséről, a melynek éppen ez az oka. — Hiszen minden ember — beteg vagy egészséges, egyenes vagy púpos, töri magát a házasság után és azok a szegény gyermekek, a kikről a szülők azt hiszik, hogy szeretik őket, azok bánják meg a következméyeit. \ agy halhatna-e meg ebben a kis országban évenkint harminc-negyvenezer ember tüdővészben, ha az orvosra bíznák magukat a házasulandók? És mindig jobban belemelegedett a tárgyba, a mely ránk, többiekre olyan visszás hatással volt. A bortól úgy is kipirult arca szinte ijesztően vörössé vált, szemei csillogtak és meglátszott rajta, hogy a tárgyon kívül, a melyről beszél, mindenről megfelejtkezik. Mégis az emberek folytatják ezt az oktalan, szomorú játékot. Itt van Máriássy, ez is boldog, örül és nem gondol a bajra, a mely az atyjáról maradt rá és a melyet örökölni fognak a gyermekei. Érthetetlen, milyen elfogultak az emberek önnönmagukkal szemben. Mindennap a tükörbe néznek és nem látják, hogy a mellük beesett, szűk, a szemük csillogó, az arcuk piros az állandó láztól, hanem visznek a jövendő keserves időkre magukkal egy párt, a kire ráfogják, hogy szeretik és elhitetik magukkal, hogy ők boldogok lesznek mind a ketten. Ez a nyilatkozat retttentően hatott, de mire valaki közbelépett, mire a doktort elcsöndesítettük, késő volt. Máriássy ott ült a székében halott-halványan. Bizony sem a szemei nem fénylettek most, sem az arca nem volt piros. Hiába nyugtattuk őt a doktor részeg voltával, kissé összeszedte ugyan magát, de látszott rajta a kétségbeesés, az elkeseredettség. Hazamentünk őt bátorítva. A nyugtalanul eltöltött éjszaka után rettentő hírre ébredtünk. Máriássyt reggel a lakásán meghalva találták. Keresztül- lőtte a tüdejét, a mely talán egészséges volt és csak egy részeg orvos mondta betegnek. Holtteste fölött pedig ott zokogott a város legszebb, leggazdagabb, legboldogtalanabb leánya, a ki azt a halott ifjút olyan végtelenül szerette. Kelé« f/róf.
