Rákos Vidéke, 1902 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1902-08-10 / 31. szám
2 RÁKOS VIDÉKÉ 31. szám ösmerjiik közös érdekeinket és dolgozunk azok megvalósításán együttesen, félretéve minden helyi érdeket, minden kicsinyes féltékenykedést. Azért még egyszer üdvözöljük azokat, a kik a társaság összehozásán már eddig is sikeresen működtek közre, mert az ő fáradságuk nagyobb haszonnak, szebb eredményeknek lehet eredő forrása, mintsem azt bárki is közülünk most még előre láthatná. Pályázati hirdetmény. A ..Budapest X. kér. Rákosi Közművelődési és Jótékony Egyesület“ a magyar nemzeti szellem fejlesztése céljából óhajtja, hogy a magyar nép egyedüli zenekincse, mely ma még csak a népdalokban, néhány zenemű- és operarészben bírt érvényesülni, a templomban, hol a magyar nép szive a magyarok Istenéhez emelkedik, foglalja el őt megillető, jogos helyét. E célból az alább közölt négy énekszöveg megzenésítésére pályázatot nyit. Kívánja, hogy: 1. mind a négy ének dallama, akár a régi dalanyagból, akár új dallamból szerkesztve, a magyar népdal rithmikájának és minden nemzeti sajátságának kifogástalanul megfeleljen; 2. hogy a szövegben kifejezetteket hűen interpretálja; 3. hogy himnuszszerű emelkedettséggel a komoly templomi énekhez simuljon; 4. mind a négy ének a nép számára, egyszerűen harmóniáivá, két szólamra írandó. Pályadíjul az „Orsz. Magyar Iskolaegyesület“ által fölajánlott összegből a négy ének mindegyikéért egy-egy 20 koronás arany tűzetik ki. A pályamunkák megbirálására és a jutalom odaítélésére Bellovics Imre, Ernyei József és Ekackl N. Lajos urak az ügy iránt való hazafias érdeklődésből szívesen vállalkoztak. A pályanyertes énekeket Kossuth Lajos születésnapjának századik évfordulója alkalmából tartandó ünnepen, a székesfővárosi zenekörök művésztagjai fogják előadni. A jeligés pályamunkák folyó évi augusztus hó 31-ig Stelly Gí-éza egyesületi elnökhöz (Budapest, Rákosi iskola, 100. postaszám) küldendők. A pályanyertes művek az egyesület tulajdonát képezik. Énekszövegek. I. Urfelmutatás előtt: Biínbánat. Leborulva, porba hullva, oltárodnál térdelünk, Oh, bocsásd meg bűneinket, mert Ellened vétettünk ! Hull a könyü arcáinkon, szivünkben mély bűnbánat, Szent kegyelmed terjeszd ki ránk ; óh, irgalom ! bocsánat! II. Fölajanlásra: Isten dicsérete. Hatalmas vagy, óh, nagy Isten! minden felett uralkodói. A csillagok milliárdja, hímes mezők kis virága, Ringó, arany kalásztenger, délibábos rónaságon, Zúgó erdők, ligetekben dalos madár lombos ágon Téged imád, Néked hódol ! III. Urfelmutatás után: A keresztáldozatról. Értünk folyt el drága véred Jézusunk, Hogy az Égbe, üdvösségbe eljussunk. Szent véred az örökségünk, Terjeszd ki ránk, esdve kérünk, Megváltó Úr Jézusunk ! IV. Fohász Magyarország Védasszonyához: Oh, Mária, égi Anyánk, Hozzád sóhajt ez a nép. Téged tisztel, Néked áldoz, szive lángja Érted ég ! Az oltáron, hímes zászlón szelíd arcod néz le ránk, Isten előtt Te vagy a mi oltalmazónk, jó Anyánk! TÁ R C A A zárda falai közt. Bárdossy Aladárt néhány év előtt helyezték át a fővárosba. Az ifjú, erőteljes fiatalember csakhamar hozzászokott a fővárosi levegőhöz, de a társaságot, különösen a hölgyeket, eleinte kerülte. Félt az asszonyoktól. Hanem ebből a betegségből hamar kigyógyult. Alig telt el egy röpke év s már alig ismertek reá barátai. Az a vígkedélyű, nyiltszivű ifjú egy magábazárkó- zott,^ az utca zaját kerülő s csak az ideálizmusnak élő korai öreggé nőtte ki magát. Képeket alkotott magának a boldogsággal telt jövőről, s midőn álmaiból fölébredt, lépten- nyomon a boldogság ezernyi akadályaival találkozott. * * * Az ezredéves kiállítási év május havában, ha jól emlékszem, második napján volt, midőn meglátogatott. 1 üük kopogás után bánatos arccal lépett szobámba s néma köszönés után két könycsepp futott végig halálsápadt arcán. — Mi baj f kérdém megdöbbenve. Mi baj, édesem? Egy néma sóhaj szállt fel lelke mélyéből s azután hangos zokogásba tört ki s csak annyit, mondott: boldog- tahin, nagyon boldogtalan vagyok. És ismét elhallgatott s némán, szótlanul úgy ült mellettem, mintha már gondolkozni is megszűnt volna. Csak egy-egy fáradt sóhaj fakadt az ajkán s egy könycsepp gördült végig az arcán. Láttam rajta, hogy betegsége, baja: a szerelem. Szívből fakadó, nehezen gyógyuló érzés. — Beszélj, szakítottam félbe a síri csendet, mely a szürkülő alkony félhomályába borult kisded szobámat betöltötte. Az utcák gázlámpái már kigyúltak s egy-egy az ablakon beszűrődő halvány sugár misztikus fényt kölcsönzött kicsiny legényszobámnak.-— Tárd fel szivedet, mondd, mi fáj ? Légy nyugodt. Jó orvosság az idő, mely minden sebet behegeszt. Tagadókig rázta az utóbbi szavakra bánatos fejét. Az a seb, édes barátom, melyet a szerelem mérges nyila ifjú években üt az ember szivén, az talán hamar beheged, de az én időmben a szerelem ejtette sebet csak viszontszerető szív gyógyíthatná meg. S épp ezt tagadta meg az Isten tőlem. Bánatos szemeivel kérőleg tekintett ream, mint a szárnyszegett, vergődő madár. Zokogni tudtam volna vele, de visszatartottam magam, hogy fájdalmát enyhítsem inkább, mint fokozzam. * * * — Emlékszel-e arra a szőke, szelíd képű angyalra, kit két héttel ezelőtt a villamoson mutattam ? — szólalt meg reszkető hangon Aladár.
