Magyar Székesfőváros, 1904 (7. évfolyam, 1-27. szám)
1904-01-26 / 4. szám
6 MAGVA R SZÉKESFŐVÁR OS 1904. január 2ö. mestert és ügyét a kapitányság hatáskörébe utalta, míg a kapitányság arra való tekintettel, hogy a házmesternek cselédkönyve nincsen, elhárította magáról az ítélkezés kötelezettségét. A tervezet 37. §-a a házmestert a bérlővel egy tekintet alá veszi, ha a házmester bért fizet. De hát van-e olyan házmester, a melyik nem fizet bért? Feltétlenül szükséges a bért készpénzben fizetni? Hát a fűszeres, a mészáros, a szabó stb. aki a szállított dolgokat a házbérbe számítja be házi urának? A házmester természetben adott szolgáltatásokkal fizeti a házbért, igy a 37. §-ban kimondandó, hogy a mennyiben külön szerződés nem szabályozza, a házmester is bérlőnek tekintetik és vele szemben ezen szabályoknak a felmondásról rendelkező részei alkalmazandók. Az uj építési szabályzat. Hogy Európa összes városai közt Budapesten van aránylag a legtöbb rosszul épített ház és hogy esztétikai szempontból a főváros fejlesztése minden kritikán alól áll: első sorban a régi és rossz építési szabályoknak tulajdonítható. Végre belátták a városházán is, hogy az állapot tarthatatlau és hozzá fogtak az uj építési szabályzat kidolgozásához. Ugyan milyen lesz az? Olyan-e, mint a régi, amely a múlt tanulságaiból is csak a legkevesebbet használta fel, előre meg éppenséggel nem látott? Vagy pedig felhasználja majd a legújabb szörnyű tapasztalatokat és szigorúan rendelkezik majd a házak beosztásáról, kijáratok számáról, tűzfalakról s más efélékről, de ismét figyelmen kívül hagyja a „szép“ szempontját, amelyre nálunk semmi hivatalos gondot nem fordítanak. Pedig „a város esztétikája“ szinte szállóigévé lett a tisztelt hivatalos urak ajkán is. Jól tudják ők is, mi teszi széppé a várost, de nem igen tesznek érte semmit. Sőt sokszor, igen sokszor tesznek egyenesen az esztétika ellenére is. Megtörik a Kossuth Lajos-utczát, ahelyett, hogy egyenesen vinnék a Dunáig. Tönkreteszik az Eskü-tér egész tájékát a pesti oldalon és elrontják a szemben levő budai részt is. A Gellért-hegy szikláit, amelyek gyönyörű alapot adtak volna a Gellért püspök emlékművének, letördelték s a szélesvonalzatu, monumentális sziklafal hetyébe odarakták szép rendben az elaprózott, jelentéktelen, kicsinyes sziklatöredékeket. De minek is tovább feszegetni a főváros szépséghibáinak nagy sorát, amelyet untig ismer mindenki. Bizonyos, hogy e tekintetben fordulatnak kell beállania. Hogy a főváros hivatalos fórumainak gondoskodnia kell arról, hogy minden uj alkotás esztétikai szempontból is megfeleljen. Az utak. a terek s a szobrok egy részének milyen volta a főváros szavától függ. Ez irányban tehát teljes hatalommal intézkedhet. A házak építésébe azonban esztétikai kritikával befolyni nincs módjában, hacsak az egyéni akarat szabadságát megsérteni nem akarja. De nem is a hatalmi szó a főváros esztétikai kiképzésének eszköze. Van arra mód sokféle, köztük nem egy olyan is, a mely a külföldön is bevált s a melyet igen könnyen lehetne meghonosítani nálunk is. Lám, Páris városa évente néhány jutalomdijat ad ki azoknak az építészeknek, akik a legszebb homlokzatú házat tervezték és építették. íme a művészeti törekvés, támogatva, serkentve a város hatósága által, az esztétika, belevive az építő magán- vállalkozás rideg üzleti számításába. Az építőművész ugyanis a jutalom reményében, amely anyagilag is jelent valamit, nemcsak az összegénél, de a velejáró reklámnál fogva is, művészi szempontból pedig a legnagyobb kitüntetés és az építőművész igyekezni fog a legszebbet alkotni, amire csak képes, nem fog visszariadni valamelyes áldozattól sem, vagy legalább is szívesen enged valamelyest az üzleti hasznából, csakhogy munkája mennél becsesebb és a jutalomra érdemes legyen. A jutalmak bizonyos pénzösszegen felül még egy éremből állanak, amelyet a külömböző összegű jutalmsk mindegyik nyertese megkap. Ez szolgál az építőművészek serkentésére s hogy milyen eredménynyel, bizonyítja az, hogy Páris minden évben kénytelen kiadni és szívesen adja ki a kitűzött jutalmakat és érmeket. De van a párisi építési szabályzatnak még egy rendelkezése, amely figyelmet érdemel. Ahhoz, hogy szép ház épülhessen, nem elég az építész lelkesedése, még az áldozatkészsége sem. Mert elvégre, ha a háztulajdonos nem hajlandó a ház külső díszére költeni, akkor az építész nem födözheti azt egészen a magáéból, bármennyire altruista is. Serkenteni kell tehát nemcsak a művészt, hanem a tulajdonost is, aki a házat építteti. Erre szolgál az a rendelkezés, hogy minden jutalommal kitüntetett ház tulajdonosa áldozatkészségéért szintén jutalmat kap : egy-két évi útadójának elengedését íme, igy készteti Páris városa a maga lakosságát a város esztétikájának a szolgálatára. így aztán eléri azt, hogy érdekes és szép verseny fejlődik az építőművészek és a házépittetők között, aminek javát egyképpen látja a művészet és a franczia főváros. Hasonlót találunk Belgiumban is. Brüsszelben például a város nagyérdemű volt polgármesteréről elnevezett Anspach-utcza házainak minél szebbé tétele végett százezer frankos dijak voltak kitűzve a legszebb épületre, melyet felerészben a háztulajdonosok, felerészben az építők kaptak. Nálunk Budapesten, ahol olyan képtelen és szegényes bérkaszárnyastilusban építik kivált legújabban a házakat, ahol az építési válság hatása alatt teljesen lelohadt a nyolczvanas-kilenczvenes évek lelkesedése, amely a főváros legszebb épületeit teremtette meg. bizony éppen legjobbkor lépne életbe ez, vagy ehhez hasonló rendszer, javára a főváros
