Magyar Székesfőváros, 1904 (7. évfolyam, 1-27. szám)
1904-08-16 / 22. szám
32 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1904. augusztus 16. minden ellenérték nélkül gyarapítsák a köz- intézményeket. Alig van a milliomosok között egy is, aki ne alapított volna kórházat, könyvtárt, egyetemet, iskolákat, múzeumokat, képtárakat, vagy legalább tekintélyes összeggel ne gyarapította volna a már meglevőket. De nem is kell átmennünk az Újvilágba, hogy az ideálizmusról példát szerezzünk. Követendő mintául szolgálhat a kicsiny görög nemzet, melynek csaknem minden közintézményét a polgárok áldozatkészsége hozta létre és tartja fenn. Megragadóan szép vonás a mai görögökben, hogy tehetsége szerint mindenki áldoz kulturális czélokra. És nemcsak nki otthon él, hanem az is, akit a sors idegen földre vetett. Tavaly történt az a megható és a görög nemzetre gyönyörű fényt vető eset, hogy egy Szmirnában, a kisázsiai török földön elhunyt görög ember, akinek összes java egy tehén volt, végrendeletében ezt a tehenet eladatni és a befolyt vételárat az athéni tudományos akadémiának ■elküldetni rendelte. Hová fejlődne kulturális életünk és mily gazdagok lennének közintézményeink, ha hasonló szellem hatná át a magyar társadalmat ! Ezt azonban egyelőre még remélni sem lehet. A megrontott közszellem máról-holnapra át nem alakítható. De az átalakítás iránt intézkedni kell, hogy az önzés hullámai teljesen el ne borítsák hazánkat. Amint módjában állott a kormányhatalom kezelőinek valóságos táborrá növelni a politikai -czélokra örömest áldozok számát, azonképpen ■csak tőle függ, hogy támadjanak Maecenásai közintézményeinknek is. A mód egyszerű. Az ordókat, kitüntetéseket és czimeket adják azoknak, kik a közintézményeket gyarapítják és gazdagítják. Ha a közönség látni fogja, hogy ily utón is lehet elismerést szerezni, bizonyára szívesebben ad ajándékot a könyvtáraknak és múzeumoknak, mint ezreseket a képviselőválasztási pártkasszákba. Ha az embereket hiúságoknál fogva megtudták fogni meddő dolgok támogatására, épp úgy megfoghatják üdvös czélokra is. És amint példákat lát maga előtt a társadalom, a nemesnek és ideálisnak szeretete önként feltámad benne és akadnak majd — mint most az a bécsi honfitársunk, aki előtt tisztelettel emelünk kalapot — igen sokan, akik hiúság nélkül, benső ösztönből fognak áldozni a magyar kultúra oltárán. B. S. Az eladósodott tisztviselői kar. Nyilt titok, — váljon ki ne tudna róla — hogy a fő- és székváros egy eladósodott, gondok, bajok által agyonsanyargatott hivatalnoki karral dolgozik. Úgy tudjuk, hogy a hivatalnokok, tisztviselőknek legkevesebb 60-65 perczentje el van adósodva, a minek oka mindenesetre nem a könnyelmű életmód, hanem a megélhetés nehézsége, az előrehaladás reménytelensége volt régente, az ma is, s ha a főváros ügyeinek bölcs intézői óhajtják, ez lesz ezután is . . . Az adósságrendezésnek kikürtölt mozgalom, a mint arról már hirt adtunk, elakadt. Mindenesetre nem az érdekelt alkalmazottakon múlt, hanem a velük szemben megnyilatkozott szükkeblíiségen és szűkmarkúságon. Maga a polgármester, belátva és tapasztalva e drákói körrendeletének rettentő hatását, a mely az újabb perek és végrehajtások óriási tömegének alakjában öltött szomorú testet magára, vette kezébe az ügyet. Ide s tova másfél évig húzódott aludt a rendezkedés ügye. A főjegyzői hivatalnak számos egyéb aktái között keleti nyugalommal hevertek az ide vonatkozó akták és hevernek mostan is A szerencsétlen zaklatott tisztviselőknek nincsen protektoruk, hasztalan tudakozódnak közvetlenül és közvetve: a válasz delhü módon hangzott mindeddig. Adósságrendezés lesz — a mint Eötvös Károly mondaná — ma, holnap, holnapután, azután, egyszer, valamikor, vagy talán sohasem. Ezt a kegyetlen és semmivel sem indokolható huzavonát azonban a jól felfogott közérdek védelmében számon kérjük ! Mert egy olyan tisztviselői karral, a mely alig tud élni, lélegzeni az anyagi gondoktól, a melynek nyugalmát a perek és a bizonytalan jövendő réme unos-untalan zavarja, nem lehet és nem is szabad „közigazgatni“! Micsoda jogon várhatunk odaadó buzgalmat, ügy- és hivatalszere- tetet attól a hivatalnoki gárdától, mely remegve, reszketve ól, tengődik máról holnapra, a melynek fizetését a perköltségek és kamatok tengeri kígyója nyeli el ? A fővárosi hivatalnok ma hitelt vesztett. Még a sarki szatócs sem hitelez neki. Pénzintézet szóba sem áll vele. Addig, mig e körrendelet köztudomásra nem jutott, még csak elélhettek e szerencsétlenek. De ma? tessék a számvevőségeknél, az úgynevezett „birói letiltások“ könyvébe betekinteni! Elborzad a laikus, ha összeadni megkisérli azt a rengeteg adós-
