Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-02-10 / 6. szám
é ha a felmondás végső határideje ünnepre esik, akkor a következő köznapon is féllehet mondani és pedig egész nap bármikor, tehát éjjel 12 óráig, holott a tervező itt is déli 12 órát akart érteni, de ezen gondolatát nem fejezte ki. Ilyen pongyolaság mutatkozik a 30. §-ban is, a hol nyilvánvaló, hogy a szerkesztő egy „felmondás“ szót meg akart takarítani abban a hitben, hogy az egy sorral előbb használt „felmondást“ szó ezt pótolja. Hiányos a 19. §. is, mely halál esetére megengedi az albérbe adást a lakásra és az istállóra is. Miért nem terjeszti ki ezt a kedvezményt az üzlet- helyiségre, a raktárra is abban az esetben, ha az örökösök az üzlethez, a raktárhoz kötött érdekeket szolgálni nem akarják? A tervező nem szánt hosszú életet e szabályoknak, mert külömben nem mondaná a 29. §-ban, hogy a felmondás a 4873/1894. sz. ig. ügymin. rendelettel szabályozott eljárás szerint is történhet. A fővárosi tiszti ügyészség biztosan tudja, hogy ez a miniszteri rendelet rövidéletü, igy csak a pongyola szerkezetnek tudható be, hogy ez a §. nem „a mindig fennálló törvények, vagy szabályok szerint“, kifejezést használta. Ezek az észrevételek nem érintik a lényeget és czéljuk csak az, hogy a végleges szöveg megállapi- tása alkalmával a hivatottak figyelmét ne kerülje ki semmi olyan, bár kicsinyesnek látszó körülmény, melyből alkalma nyiljék bárkinek is arra, hogy a magyar székesfőváros magyarságára követ vessen. A székesfőváros polgársága előtt tisztán áll, hogy az ismeret, a tudás nem hiányzik. .a. hivatottakból, de egy ilyen évtizedekre kiható szabályzatnál nem szabad hiányozni az alaposságnak sem, mely szükséges arra, hogy ne csak a rendelkezés legyen jó, de jól legyen megírva. ;Az elhanyagolt Gellérthegy. Azt szokták mondani, hogy a főváros amerikai gyorsasággal fejlődik. A jelent illetőleg valósággal gúny az amerikai szellemmel való összehasonlitás. A lázas fölbuzdulást, mely a hatvanas évek végétől a kilenczvenes évek közepéig tartott és megteremtette mai alakjában Budapestet, az elbágyadás és tehetetlenség követte. Úgy szólván minden stagnál a fővárosban, mintha időelőtt fölemésztette volna erejét. Ámde tudjuk — és az vigaszul szolgál a jövőre nézve — hogy a fennakadás csak látszólagos és átmeneti jellegű. Gazdasági és pénzügyi okok idézték elő a különböző válságokat, melyek bónitólag hatnak a főváros fejlődésére. Kétség nem lehet afölött, hogy mihelyt ezek az okok megszűnnek vagy szanáltatnak, a régi erőteljes vérkeringés fogja áthatni a fővárost. Bennünket nem ez nyugtalanít, hanem a praktikus érzéknek a hiánya. Az a csodálatos vakság és Í903. február Í6. élhetetlenség, melynek egyik égbemeredő példája a Gellérthegy. Mi, akik itt születtünk a fővárosban vagy kora ifjúságunk óta itt tapossuk az utczákat, nem is tudjuk, micsoda természeti kincs ez a sziklahegy, mely meredek falával merészen rákönyököl a Dunára és két oldalt lankás vonalban ereszkedik le a sik földre. Úgy vagyunk vele, mint a svájczi paraszt a maga havasaival: nem értjük, mi csodálni valót találnak rajta az idegenek? A királyi palotával ékes várdomb és a háttért megkoszorúzó budai hegyek közönyössé tették szemünket a Gellérthegy iránt. Amig az erődben az elnyomatás korszakának e szomorú emlékeztetőjében katonaság volt: szinte gyűlölettel tekintettünk fel reá, s a hazafias tüntetések idején, amikor az utcza forrongott és katonai készenlétbe helyezkedtek a kaszárnyák, szinte látni véitük, mint töltögetik a lövések mögött az ágyukat és irányozzák a középületek felé. Gessler kalapja volt számunkra ez az ócska erőd, s miatta nem vettünk tudomást a hegyről sem. De végre megszűnt „vár“ lenni és újból a mienk lett. Innen-onnan egy évtizede, hogy szőnyegre került a kérdés : mi történjék a Gellérthegy gyei? Arra, hogy az üres erőd falai éveken át bámuljanak a lent nyüzsgő városra, senki nem gondolt. A fantasztikus és reális tervek egész garmadája halmozódott össze a sajtóban és a főváros irattárában. Az egyik nemzeti Pantheont akart emelni az erőd helyére. A másik Árpád óriási lovasszobrát szerette volna fölállittatni, a hét vezérrel együtt. A harmadik Hungária alakját óhajtja a hegy ormán. A negyedik nagy mulató- helylyé varázsolná át a tetőt, vendéglővel, kávéházzal, téli pálmakertteh Aztán következtek a többi projektumok, amelyek között nem utolsó: a hegyről a Dunába leomló vizesés, egy óriási cascade lumineuse. E tervek mindegyike díszére válnék a fővárosnak, de megvalósításához tömérdek pénz szükséges. A Pantheont és a szoborműveket csak közadakozás utján lehetne létrehozni, ami, tekintettel a társadalom anyagi kimerültségére, talán évtizedek alatt sem vezetne eredményhez. Nálunk, sajnos, nincsenek oly krözusok, mint Eszak-Amerikában, kik ha egy idea megtetszik nekik, egyszerre milliókkal járulnak a megvalósításához. A művészi szempontból nagyarányú alkotásról tehát eleve le kell mondanunk és meg kell elégednünk azzal, hogy legalább a közönség hasznára és kedvtelésére rendezik a Gellérthegyet. Ámde a fővárosi tanács azt tartja, hogy ha eddig parlagon hevert a hegy, miért sürgesse most valamely terv megvalósítását? Ez a Pató Pál-féle „ráérünk még“ kezd bosszantóvá lenni. A Gellérthegy az utolsó tiz óv alatt nagy topográfiái változáson ment keresztül. Most már nincs künn a város végén, hanem a belső, a lakott és egyre fejlődő terület közepén emelkedik. Lábai alatt, jobbról és balról, egészen uj városrészek keletkeznek. A Eerencz József hid és az Eskütéri hid közvetlen összeköttetésbe Magyar székesfőváros
