Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-02-10 / 6. szám
hozott anyagi áldozatért. A fővárosi tanács azonban a pályázaton elbuktatta Rajhátyt. Hát ez, enyhén szólva, megbotránkoztató igazságtalanság, amelyre abszolúte semmi mentséget nem hozhatnak fel. Mert ha a nevezett gyakornok nem felelt volna meg eddigi állásának, tetszett volna őt elküldeni. De 12 évi jóra való szolgálat után valakit pretereálni és pályájában megakasztani: sem nem illik, sem nem szabad. Kinek, melyik tehetséges és szorgalmas, de tanácsosi apával vagy nagybácsival nem rendelkező ifjúnak lesz kedve és bátorsága a főváros szolgálatába lépni, ha látja egyfelől a szemérmetlen nepotizmust, másfelől a lelketlen igazságtalanságot, a tanácsos urak pelyhes ajkú Herbertjeinek győzelmét a munkában meggörnyedt hivatalnokok fölött? Ki fog 12 évet rászánni a reménységre, hogy aztán mint durva ökölcsapás érje az olyan kiábrándulás, aminőt a február 4-iki választás okozott? Nagyobb erkölcsi kárt a főváros közigazgatása az utóbbi időben nem szenvedett, mint e választásnak fentebb vázolt lefolyása által. Hinni akarjuk, hogy a protekcziós- rendszer elérkezett a véghatárhoz. De ha ebben is csalódnánk, akkor meg kell inditani a legkíméletlenebb harczot, a késhegyig menő küzdelmet mindazok ellen, kik tagjai a protek- cziós konzorcziumnak. 4 Védjük meg a szegények otthonát. Lukács László pénzügyminiszterről már többször megirták, hogy rideg és szivtelen ember. Aki más véleményen volt eddig, azt is kiábrándithatta ennek az exczellencziás urnák legújabb intézkedése, melylyel elrendelte, hogy az adóban lefoglalt tárgyakat jövőre is el kell szállítani az adósok lakásáról a nyilvános árverési csarnokba. Ez az árverési csarnok a legbrutálisabb és legostobább intézmény mindazok közül, amelyek valaha pénzügyminiszteri fejben megszülemlettek. Amikor életbeléptették, a miniszter még hivatkozhatott arra, hogy jó intencziók vezetik. Azt gondolta ugyanis, hogy a szegény adóhátralékosokra nézve előnyösebb, ha bútoraikat nem a lakásukon kótyavetyélik el, — ahol csak az egymással kartelben álló árverési hiénák szoktak megjelenni, — hanem a központi árverési csarnokban. Azt remélte a kegyelmes miniszter, hogy 1903. február 10. az árverési csarnokban tisztességes tőkepénzesek fognak egymásnak randevút adni, s a bútorok árát úgy fölverik, hogy az adótartozás is befolyik, s azonfelül a kárvallott tulajdonosnak is marad valami. Tudvalevő, hogy a pokolba vezető út is jó szándékokból van kövezve. Lukács László jó szándékával szemben mi rögtön kijelentettük, hogy a reform teljesen és tökéletesen meg fogja ölni a szegényembereket és pedig két okból. Először azért, mert a bútorok elszállítása Költséget okoz, másodszor, mert az árverési csarnokban sem fog más hezitálni, mint a hivatásszerű árverési hiénák. Megmondottuk, hogy ez esetben a mediczina pej or morbo — az orvosság rosszabb a&alálnál. Az adóhátralékos ugyanis, ha a hezitálás lakásán történt, a legtöbb esetben megmentette bútorait olykép, hogy azokat jó emberei által megvétette vagy a hiénákat rábirta, hogy bérbe adják neki, egyszóval megmaradt a lakásban. Amikor azonban a bútorok elszállittattak az árverési csarnokba, örökre elvesztette azokat, mert a transzferálás költségei legtöbb esetben többre rúgtak, mint a befolyt összeg. Előállott tehát ama botrányos és főlháboritó helyzet, hogy az állam földönfutóvá tett sok szegény családot, anélkül, hogy a maga követelését behajthatta volna, mert az árverési összeg csak a transzferálás költségeit fedezte. Az adóhátrá- lékos továbbra is megmaradt adósnak, csupán annyi változás történt, hogy mindenét elvették. Egyedül a hiénák nevettek a markukba, mert nekik kényelmesebb az árverési csarnokban hezitálni, mint a külvárosok viskóiban, siró asszonyok és gyermekek között. Persze Lukács László ur, — aki a saját palotájában lakik és amellett, hogy a miniszteri nagy fizetést huzza, még privatim milliós vagyonnal is rendelkezik, — soha nem volt efajta árverésen és halo vány sejtelemmel sem bir a fővárosi szegény néposztály viszonyairól, meg a hinéák üzelmeiről. Ami azonban az árverési csarnok életbeléptetésénél mentség volt — tudniillik a viszonyok félreismerése, — az a lefolyt évek alatt megszűnt számára mentség lenni. A főváros tanácsa és törvényhatósága ugyanis felvilágosította Őt, hogy az árverési csarnok nem felel meg az intenczióknak. Évi 60—70000 végrehajtás mellett, elenyésző azok száma, kik az adótartozást a bútorok transzferálásáig engedik juttatni. Akik megteszik, ott a nyomor a nemfizetés oka. Ennélfogva az árverési csarnokba csak olyan ingóságok kerülnek, amelyekért pár fillérnél többet senki nem ad: a szegény nép kopott, rozoga bútorai, az utolsó, amivel magának hajlékot biztosít, mert anélkül nem adnak neki lakást. Ezt az utolsó vaczkot is elvenni, a legnagyobb lelketlenség. « A humánusan gondolkodó főváros egyhangúlag eltörölte a transzferálás költségeit, mert nem akart a lelketlen cselekedethez segédkezet nyújtani. E hatáMaGYAR székesfőváros
