Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-02-03 / 5. szám
1903. február 3. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS bérekből l^gfölebb 12 korona számítható le. A segéd azonban nem kötelezhető a természetben való élelmezés elfogadására. Nagyfon toss ágú dolog a kettős ünnepeken való munkaszünet kérdése. A miniszter a következő szövegezést kivánta: Kettős ünnepeken a munka az első ünnepnapon, ha az vasárnapra esik, délelőtt 10 órától, ha pedig köznapra esik, akkor déli 12 órától a második ünnepnap reggeli 6 órájáig teljesen szünetel. Ezt a bizottság a közönség érdekéből nem fogadta el, hanem hozzájárult ahhoz a régebbi intézkedéshez, amely szerint a kettős ünnepek egyik napján az összes munkások egyik felerésze, másik napján a másik felerésze tartson teljes szünetet. Az akként megállapított szabályrendelet, tervezet most a jogügyi bizottsághoz s aztán a közgyűléshez kerül. Konvenczionális hazugságok. i. A vasárnapi munkaszünet. Egyike azoknak a tételeknek, melyek igazságában látatlanul, minden kritika nélkül hiszünk: a vasárnapi munkaszünet kötelező voltának szükségessége. Pedig ha a logika bonczolókésével közeledünk a kérdés felé, s lehámozzuk azt a mesterséges zo- mánczot, melylyel innen is, onnan is körülrakták, nem marad belőle magul egyéb, mint egy piczike kis igazság. „Viel Irrthum und ein Fünkchen Wahrheit“, erre az eredményre kell jutnunk a vasárnapi munkaszünet, mint államilag dekretált intézmény tekintetében főképen nálunk, Magyarországon, a mi különleges magyar ipari-, munkás- és szocziális viszonyaink közepette. Elemezve a vasárnapi munkaszünet törvénybe iktatásának világszerte közrejátszott motívumait, két fő okot találunk mindenfelé, mely a törvényhozások szeme előtt lebegett. Egyik a valláserkölcsi, másik a szocziálpolitikai szempont. A mindenütt egyenesen be nem vallott, de valamennyi legizláczio elhatározására döntő vallási szempont teszi egyedül meg- magyarázliatóvá, hogy az olyan parlamentek is, a melyek teljesen hiányában voltak a szocziálpolitikai érzékeknek, készségesen hozzájárultak ahhoz, hogy a vallás ünnepe törvényes ünneppé magasztaltassék. Ez a felfogás mintegy az állam meghajlását látja a vallás parancsa előtt, megadván az állam részéről a hitnek, a mi a hité. S erre vezethető csak vissza, hogy a konzervativ érzékű politikusok sehol sem szállottak sikra a legalsóbb osztályok e követelésével szemben. A reakczio pietizmusa ezen a ponton találkozott a radikalizmus „jogot a népnek“ kiáltásával, s ebből a természetellenes szövetségből állott elő a vasárnapi munkaszünet, mint állami intézmény. Bár a munkának vasárnapon való szünetelése gyakran beleütközik is a törvényhozásokban uralkodó osztályok külön gazdasági érdekeibe, mégis belementek 9 ez osztályok a negyedik rend e hangos követelésének elismerésébe, mivel ez az elismerés egyúttal az állam szerintünk egyik legerősebb talpkövének, a pozitiv vallásnak kedvez. És ne áltassuk magunkat, a vasárnapi munkaszünet, ahol törvénybe foglaltatott, nem a szocziális szempont okából diadalmaskodott, hanem ennek daczára. És ez az első fal- lacia a vasárnapi munkaszünet kérdésében. Most, a kész eredmónynyel szemben, ex post, visszafelé, méltányolja mindenki a szocziális szempontot, s elismeri a munkásosztálynak a munka vasárnapi szüneteléséhez való jogát. De ha a törvényhozásnak nagy többsége a munkaszünet engedélyezésének egyúttal nem tulajdonított volna „valláserkölcsi nevelő“ hatást, valljuk be, aligha vált volna törvénynyé akár nálunk, akár egyebütt. Az úgynevezett burzsoá törvényhozások tehát idegen toliakkal ékeskednek most, a mikor a vasárnapi munkaszünet intézményesítésének okául mindenfelé a szocziálpolitikai szempont mérlegelését adják. A törvényhozó szempontjából nem a szocziálpolitika, hanem a pietisztikus hithüség a szülő oka a munkaszünetnek. S alig tévedek, ha a vallásos érzületnek e méltánylását számos országban csak olyan kon- czessziónak tekintem, melyet az állam tett az egyháznak a belső lelki élet irányítására való joga külső elismerése gyanánt, ama számítási művelet alapján: nekem kevésbe kerül, neki pedig örömet okoz. Ilyen morzsákat propter bonum pacis dobhat az állam az egyháznak, ha csak — morzsáról van szó. Ám a hol a morzsa igen nagy gazdasági áldozattá növekedik, ott a vallásnak tett ez az engedmény nem indokolt, mert a nemzet gazdasági erejének csökkentését jelenti. A valláserkölcsi szempont ilyetén érvényre juttatása teljesen indokolatlan nálunk, sajátos termelési viszonyaink mellett. Elsősorban is a mezőgazda- sági munka rövid időszakra való konczentrálódása nem engedi meg azt az időpazarlásnak beillő luk- szust, hogy az intenziv munka minden hetedik napon teljesen szüneteljen. És ime, a valláserkölcs e téren rögtön be is vonja a vitorláját, mihelyest az anyagi érdek veszélyeztetése nyilvánvalóvá lesz. így az aratási munka ideje alatt megszűnik a vasárnapi munkaszünet valláserkölcsi követelmény lenni, s az arató vasárnap is csak úgy görnyed napestig a munkában, mint bármely profán hétköznapon. Nyilván az békiti ki ezt a szigorú hithüséget, hogy az Isten áldásának betakarítása Istennek tetsző cselekedet még a szent vasárnapokon is, s ez a kis percentre való kiegyezés a vallás követelményeivel a törvényben mint egyik fontos kivétel szerepel a munkaszüneti kötelessége alul. Mily gyenge lábakon állhat egyáltalán ez a valláserkölcsi szempont, a mikor egy közönséges, halandó miniszter nehány soros prózai rendeletben tulteheti magát a hit parancsán, s annyi dispenzácziót adhat, a mennyi csak neki tetszik. Az a szent áhitat, melylyel a vasárnap állami
