Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-08-18 / 31. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 7 1903. augusztus 18. £ Podewils rendszer eleve kizárandó lenne. A berendezés nagysága úgy választandó meg, liogy azzal — az extractorok normális befogadó képességét számítva — a napi átlagra eső nyersanyag egyszeri töltéssel feldolgozható legyen ; a kazán- és gépberendezés azonban egy extractorral több készülék szükségletének fedezésére méretezendő s egy újabb extractors hely hagyandó. Gondoskodandó oly tartá- nyokról, melyekben a nyersanyag szükség esetén a következő töltésig raktározható legyen. Az intézet szervezete lehetőleg üzleti alapra fektetendő és annak vezetője a nyereségben bizonyos mértékig részesítendő volna. Magyar világ Budapesten. A hatvanas években volt már egyszer magyar világ. Most megint van. 'Dagad a keblünk, hogy nemzet vagyunk, önálló, daczos, hatalmas. Mi fővárosiak meg éppen vezetünk. Mi vagyunk a főmagyarok. Vagy ha úgy tetszik, a fő- és székmagyarok. Bocsánat, ne méltóztassék gúnyolódásnak venni. Csak némi kesernyés íz van az ajkamon, azon akarok túltenni. Magyarok vagyunk tehát és büszke honfiak, — de . . . szíveskedjék csak ön végig nézni a városban a boltok czégtábláin : hány német czég- feliratot fog találni? Térjen be csak ön a vendéglőkbe; hány helyen fogják német szóval fogadni? Először némettel, s csak azután magyarral. Vegye kezébe a vendéglői étlapokat, hányon hiányzik az ételek magyar neve mellett a német? Álljon meg az utczán, ahol két ember összetalálkozik, s társalogni kezd: nem fog-e német szót hallani? Lépjen be bárhova e városban német szóval nem fogják-e ugyancsak német szóval fogadni, mintha ez a legtermészetesebb dolog volna a világon ? Magyar- országon? Az ország fővárosában? Hát hol vagyunk magyarok, kedves olvasóm ? Ohó, megmondom én azt is! Zengerájaink, orfeumaink, ugyan csekély kivétellel németek, de hát ez végre nem is oly szégyen, hiszen a m. kir operaházunk sem magyar. A közönség pompásan pártolja a német zengerájokat, úgy, hogy ha az egyetemi hallgatók nem csapnának néha lármát, a közönség zöme miatt ugyan akár sohase énekeljenek és mókázzanak ott más nyelven, mint németül! Csakhogy a zengerájokban van ám tapintat. Ok respektálják bennünk a nemzeti érzést, amelynek tanujelét ugyan végezni ritkán szoktuk adni egy idő óta. Mégis a mindenféle harmad és negyed rangú énekes kávéházakban ma már annyira hódított a magyar „nemzeti eszme“, hogy a műsoron rendesen ott szerepel a többi német közt egy magyar szám is. Egy görbelábu „magyar csikós,“ aki komikusán bömböli a nótát: — Juház lekén, székén juház lekén . . . S nem hiányzik a „magyar énekesnő“ sem. Piros pántlikával a hajfonatában, piros csizmában s ami a fő^ nagyon rövid bokonyú szoknyában mélyen kivágva és magasan kifestve. Ez dalol aztán csak Isten igazában: — Hal-lot-e te gő-rössi Ián, no te gő-rössi Ián ... A közönség pedig, a dagadó szivü magyarok, tapsolnak és mámorban úsznak a lelkesedéstől. Mert hát látják, hogy csakugyan magyarok vagyunk; nem tévedés. Alkalmasint ezeket a lelkes tapsokat irigyelte meg a zengeráj októl Os-Budavárában a Varíéte- szinház, a Vampetics mellett pedig a Sidoli-czirkusz. A Variéte-ban nem kisebb esemény történik esténkint, mint, bogy egy néger-csoport a Hymnuszt énekeli — képzelhető, micsoda magas áhitattal! A zenebohóczok pedig mutatványaik során eljátszszák a szózatot. No hát aki ennek nem tapsol, az Isten uccse nem magyar ember! Azaz, hogy aki még itt nem tapsol, annak talán még megbocsátok. Az még amnesztiát kaphat a magyarok Istenétől. Hanem — és ezt a legkomolyabban mondom hanem aki már annyira vetemedik, hogy a Sidoli-czirkuszban nem ugrik ki lelkesedésében a bőréből, az már csakugyan rosszabb a pecsovicsnál, a vámosnál és publikánusnák A Sidoli- czirkuszban ugyanis kínai lányok éneklik a Szózatot. Ez azonban még semmi. Ezt a Yariéte-ben is megteszik a négerek. Hanem — ami a lélekemelő — a Sidoli-czirkuszban a lovak, méltóztatik érteni? — még a lovak is nemzeti szinű zászlókkal szaladnak körül a manézsban. Nahát, itt aztán kitörhet a mellekből a tomboló lelkesedés! A lovak, a szép, nemes czirkuszi paripák — hogy is fejezzem ki csak magamat zavaromban — megtisztelék a lovagias magyar nemzetet azzal, hogy a magyar fővárosban ők is nyakukba tűzött nemzeti szinü zászlókkal szaladnak, trappolnak és galoppoznak. Nemzeti színű lovak! Ah, ha szegény Széchenyi István ezt megérhette volna ! A régi Pest. VI. A város tisztviselői közt első helyen a nótárius „Stadtschreiber“ állott, mely czimet 1721. évi november 29-én fogadták el. Jogvégzett embernek kellett lenni. 0 volt a mesteremberekből alakult tanács esze, s ő forgatta azt az ujján. A felsőbb helyre intézendő deák és nemes feliratokat ő fogalmazta. Lakonikus rövidséggel vezette a német jegyzőkönyveket, szóval minden írásbeli munkát. 1733. annyira felszaporodott a dolga, hogy segítséget kapott. Ekkor szervezték ugyanis az aljegyzői állást s a főjegyző idővel a két-három aljegyzőből és irodatisztekből álló fogalmazói kar vezetője
