Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-01-13 / 2. szám
6 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1902. január 13. nek a fizetése volt letiltva. Ebből 67 tisztviselő fizetésére a letiltást nem foganatosították, mert 1600 koronánál kisebb a fizetésük. Azóta az 1600 koronánál kisebb fizetésű tisztviselők fizetésének letiltását egy miniszteri rendelet alapján föl sem jegyezték. 136 tisztviselőnek volt tehát lefoglalva a fizetése. Ezek közül az év folyamán 53 vagy kifizette a tartozását, vagy lemondott, vagy elbocsátották. Az év végéig tehát 83 tisztviselőnek maradt letiltva a fizetése 458.000 korona erejéig. Az egyes tisztviselők adóssága 200 és 4000 korona között váltakozik. Ebből a kimutatásból hiányzik a tanítók adóssága. Az év folyamán még 40 tisztviselőnek a fizetését tiltották le. A polgármester most nem tudja, mit csináljon a megdöbbentően szomorú listával. A szervezési szabályzat szerint, ha a tisztviselő a fölszólítástól számítva egy év alatt nem rendezi az adósságát, a szolgálatból elbocsátható, de a pénztári tisztviselőket el kell bocsátani. Már el is bocsátottak e miatt pénztári tisztviselőt. Százhuszonhárom tisztviselőt azonban nem lehet egyszerre elbocsátani s ha azokat elbocsátják, az igazság is megköveteli, hogy azokat is elbocsássák, a kiknél a letiltást csak azért nem foganatosították, mert 1600 koronánál kisebb fizetésük van. De egyenlő mértékkel kellene mérni a tanítók dolgát is, úgy hogy közel háromszáz városi alkalmazottat kellene egyszerre elbocsátani. Ez azonban lehetetlen s azért, mint értesülünk, a polgármester a közgyűlés elé viszi a dolgot. Be fogja mutatni a statisztikát, de a tisztviselők megnevezése nélkül. Javasolni fogja, hogy a közgyűlés még két évi terminust adjon az adósság rendezésére. Ezenkívül a hatóság is vegyen részt a rendezés munkájában. Revideálni akarja a polgármester a segitő-alap szabályzatát, hogy a tisztviselők az alapból nagyobb kölcsönt kaphassanak. Végül utasítást kér a közgyűléstől, hogy a tanács dolgozzon ki szabályzatot, amely szerint a tisztviselők egy évi fizetésük nagyságáig előleget kaphassanak. Ami nézetünk szerint két kategóriába sorolandók az eladósodottak. Egyikbe veendők a családos emberek, másikba a nőtelenek. A családosok iránt okvetetlenül nagyobb kíméletet kell tanúsítani, mert ezeknél a hivatalból való elbocsátás nem egy embernek, hanem több személynek a katasztrófáját jelenti. Ezeknél minden mód és eszköz megkisérlendő, hogy kibontakozhassanak zavart helyzetÖkből. A nőtleneknél viszont tekintettel kell lenni az egyesek szellemi kiválóságára és megállapítandó, hogy mily természetű adósságaik vannak. Egyáltalán nem szabad egy kaptafára huzni valamennyi tisztviselőt, hanem egy szükebb körű bizottság küldendő ki annak földerítésére, hogy jutott önhibáján kívül a szomorú helyzetbe és ki tartozik a javíthatatlan, könnyelmű adósságcsinálók közé. Az előbbieknek nyújtson mentökezet a hatóság, az utóbbiakat eressze szélnek újabb terminus engedélyezése nélkül. Az élhetetlen főváros. Nyolcz év előtt kocsin utaztam át a Balkánon, s azokban a falvakban, hol a lovakkal pihenőt kellett tartani, szóba állottam a községbeliekkel. Tirnovo közelében — a falu nevére már nem emlékezem — nehány idősebb bolgár, amidőn megtudta, hogy magyar vagyok, nagy meglepetésemre pár magyar szót intézett hozzám. Kérdezősködésemre elmondták, hogy több éven át tartózkodtak Magyarországon; először Zimony mellett, majd a főváros közvetlen környékén. Nehányan a Rákospatak mentén, mások a budai oldalon, a Kelenföld táján. Valamennyien kerti gazdálkodást űztek, zöldséget, veteményt termeltek. Amikor megszedték magokat, a bérbevett vagy örökáron megszerzett földeket átadták újonnan bevándorolt honfitársaiknak és őkmaguk visszaköltöztek szülőföldjükre. A dolog érdekelt és Szófiába érkezve, bővebb informácziót szereztem a fejedelemség földmivelésügyi minisztériumában. Ott megtudtam, hogy évenként sok száz bolgár család vándorol át Magyarországba és átlag 2 millió frankra becsülhető amaz összeg, melyet a kivándorlottak minden évben haza küldenek. Bulgáriára nézve tehát Magyarország a vagyonszerzés földje. Mig a mi parasztjaink telesirják a világot, hogy Magyarországon nem lehet a munkából megélni és tömegesen vándorolnak ki Amerikába, azalatt a bolgár földmi vés örömmel jön a Duna és Tisza mellékére, mert nemcsak megél, de vagyont is szerezhet. Ez a furcsa ellentét jutott eszembe, midőn olvastam, hogy a főváros a közegészségügy bunkós botjával ütötte agyon azt a tervet, amely szerint Budapest környékén, a csatornák irágyalevének felhasználásával, intenzív kerti gazdálkodás volna folytatandó. Mindenki tudja, hogy a főváros piaczain a zöldség és vetemény méregdrága és soha nincs kellő mennyiségben. Nem tekintve a nemzetgazdasági szempontokat, csupán a főváros közönségének érdeke is megköveteli, hogy a veteménytermelés nagyobb arányokban fejlesztessék. A mód erre meg van. Budapest környéke úgy a pesti, mint a budai oldalon fölöttébb alkalmas konyhakertészetre. Hogy mily jövedelmes ez a foglalkozás, azt a bolgárok beözön- lése igazolja leginkább. Egy hold földért szívesen fizet a bolgár 50 — 60 forint évi bért, sőt többet is, mert képes a bérnek nyolczszorosát, tízszeresét kiárulni a terményekből. Lehetetlen, hogy a főváros intéző körei minderről tudomással ne bírnának. Ha pedig tudják, hogy a lakosságnak szüksége van több és olcsóbb konyha- veteményre és tudják, hogy Budapest környékén lehetséges a mainál legalább tízszer kiterjedtebb konyhakertészetet folytatni: akkor az a kötelességük, hogy erre vonatkozólag inpulzust adjanak. • Az a bolgár sem szellemileg, sem testileg nem különb a magyarnál. Ami munkát ő képes végezni,
