Magyar Székesfőváros, 1903 (6. évfolyam, 1-45. szám)
1903-03-31 / 13. szám
13. szám. VI. évfolyam. Budapest, 1903. márczius 31. ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre ... ... ... ... —. ... 12 kor. Fél évre ... ... ... ... ... ................ 6 kor. SZ ERKESZTI ÉS KIADJA: DR BARTH A SÁNDOR. SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓ: IV., Reáltanoda-utcza 5. A főváros díszpolgárai. Az 1850-től 18G7-ig tartott elnyomatási korszaknak egyik legsötétebb és legszégyenletesebb emléke az a tény, hogy Magyar- ország fővárosa ezen idő alatt diszpolgár- sággal tisztelt meg oly embereket, kiket az akkori tisztességes hazafiak megvetettek vagy gyűlöltek, a mai elfogulatlan nemzedék pedig pálczát tör felettük. Hogyan történhettek e szégyenletes kitüntetések? Akkora volt-e a szervilizmus és a hatalom önkényétől való rettegés, hogy Buda és Pest polgárai jobb meggyőződésük ellenére, felsőbb parancsnak engedelmeskedve, kényszerültek díszpolgári oklevelet adni a nemzet hóhérainak és halálos ellenségeinek avagy elszakadva a nemzet közérzelmeitől, önként nyalták a zsarnok hatalom talpát? Az előbbit akarjuk hinni, hogy ne kellessék megvetéssel gondolnunk reájuk. De bármi lett légyen is az inditó ok: annak a korszaknak kitörhetetlen szégyenfoltja Haynau és hasonszőrű társainak disz- polgársága. A világtörténelem számos esetet sorol fel elnyomott nemzetekről, de példátlanul áll az, hogy egy leigázott ország fővárosa a polgári elismerés glóriájával övezze azokat, kik a nemzet legjobbjait vesztőhelyre vitették és a nemzetet alkotmányos jogaitól megfosztották. A múltaknak e piszkos fátyolát most föl- lebentette az egyetemi ifjúság és mozgalmat inditott az iránt, hogy a díszpolgárok sorából törüljék ki az érdemetleneket. Az inten- czió nemes, de keresztülvitele szükségtelen. Mert a méltán proskribált nevek viselői közül jelenleg már egy sincs életben. Amikor pedig meghaltak, ugyanakkor megszűntek a magyar főváros díszpolgárai lenni. Ettől a minőségtől és a vele járó jogoktól csak élőket lehet megfosztani. Magát a tényt, hogy Haynau, Jellasich, Windischgrätz és a többi osztrák zsarnok valamikor meg választatott vagy megtétetett a főváros díszpolgárának: semmiféle közgyűlési határozattal nem lehet meg nem történtté tenni. Mi kimondhatjuk, hogy azok az emberek épp oly érdemetlenek voltak a kitüntetésre, mint Caligula császár lova a római szenátorságra, de nincs módunkban kitörölni a históriából a faktumot, hogy a kitüntetés mégis megtörtént. Ebben meg kell nyugodnunk. Es épp ezért nem helyeselhetnek, ha az ifjúság mozgalma bevitetnék a képviselőtestület termébe. A mostani idő különösen nem alkalmas arra, hogy a múltakért re kriminél - junk és rég elporladt halottak emlékét megkritizálván, saját fővárosunk szégyenét is a világ elé vigyük. A magyar történelem már Ítélt ama halottak fölött. Éhez az Ítélethez nem kell pótlás. A mostani tetemrehivás csak azok emlékét szennyezné be, kik elég gyöngék valának meghunyászkodni a zsarnokság előtt. Bocsássuk meg hibájukat, a feledés legsötétebb leplét borítva reá. * Az egyetemi ifjúság óhaja már azért se teljesíthető, mert a fővárosnak nincs semmiféle lajstroma a díszpolgárokról. A kitüntetettek kaptak ugyan díszoklevelet, de sem ennek fogalmazványát nem őrizték meg a városnál, sem az adományozás jegyzőkönyvileg nem őriztették meg. A régi ptsti tanács érezte a törzskönyv hiányát s több ízben utasította a levéltári hivatalt, hogy Írja össze a díszpolgárokat, de ez soha nem történt meg. A fáradságos munkától mindenki húzódott, s így a névsort ma csak a KÖZIGAZGATÁSI HETILAP
