Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)
1902-02-09 / 6. szám
6. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS. 1902. február. 9 amig egy idegen államhatalom nagy kegyesen arra az engedelmet meg nem adja, már megszoktuk. Abba is beletörődtünk már, hogy a kormány diktálja a városra, hogy ezzel vagy azzal a vállalkozóval kössön szerződést, hogy a maga alapítványát kinek adja ki. Az azonban mégis csak most történt meg először, hogy a miniszter ne engedje meg, hogy a város maga szabja meg a föltételeket, amelyek mellett a saját telkét elajándékozni hajlandó. A tüdőbajosok szanatóriumának a telkéről szólunk. Igazán a kétségbeesésig megdöbbentő az a helyzet, amelybe a város a maga túlságos bizalmával, hiszékenységével jutott. Miniszteri parancsszóra kell elajándékoznia minden biztosítás nélkül a telkeit. S a miniszter ezt vagyoni felügyeleti joga alapján cselekszi. Az ilyen felügyeletből nem kérünk. Mi a felügyelet fogalmát eddig úgy magyaráztuk, hogy a belügyminiszternek az a kötelessége, hogy éberen őrködjék azon, hogy a község ok nélkül ne pazarolja a közvagyont. Most megtanultuk, hogy a felügyelet pocsékolásra való hatalmi parancs. De menjünk sorba. A szanatórium egyesület huszonnégyezer öles telket kért a várostól ajándékba, hogy megépíthesse rajta a tüdőbajosok szanatóriumát. Nemes föladat s nem hisszük, hogy akadna ember, aki szemére vethetné a fővárosnak, hogy a kérelmet teljesítette. Viszont csak a legnagyobb elismerést érdemli meg a hatóság azért, mert még a humánus cél érdekében sem szórta bekötött szemmel a közvagyont, hanem reáüs alapon biztosítani akarta, hogy soha, semmiféle körülmény mellett azt a városi telket rendeltetésétől elvonni nem fogják. Ez úgy hisszük a legkeve ebb amit a fővárosnak meg kellett tennie. Nem kételkedünk benne, sőt biztosan tudjuk, hogy a szanatórium mostani vezetőségével szemben nincsen szükség semmiféle rendkívüli intézkedésre és biztosításra. Mindnyájan tudjuk, hogy azokat az urakat, akik fáradhatatlan buzgalommal, verejtékes munkával dolgoztak a humánus és emberbaráti intézmény létrehozásán egyedül és kizárólag a nemes cél vezette, hogy nemcsak önzetlenül dolgoztak, hanem elüljártak az áldozatok meghozásában is. A szanatóriumot azonban nem egy évtizedre építették. Annak az intézménynek évszázadokig teljesítenie kell hivatását. S ki biztosíthatja a fővárost, hogy a harmadik, negyedik vezetők is olyan hü sáfárai lesznek az intézetnek mint a mostaniak, hogy nem jöhetnek olyan viszonyok, amelyek mellett kénytelenek lesznek a szanatórium kapuit bezárni s akkor az egyesületnek korlátlan tulajdonába menne át a huszonnégyezer négyszögöl telek. Ki biztosítja a fővárost, hogy ötven vagy száz év múlva, amikor a főváros fejlődése kiterjedt már a budake zi erdőig, amikor a közlekedési eszközök tőkéletesbitésével sikerülni fog a budakeszi erdő környékét benépesíteni s az erdőből kedvelt szórakozási helyet csinálni, az akkori vezetők nem fognak spekulálni a megdrágult telekkel. Nem viszik távolabb a szanatóriumot s a fölszabadult telekkel nem fognak jogosulatlanul visszaélni. Nem mondjuk, hogy meg fog történni, de nem biztosíthat senki, hogy a megtörténhetése ki van zárva. A városnak pedig minden eshetőségre gondolnia kell, amikor a közvagyonból olyan nagy részt idegenit el. Ha semmi baj nem történik akkor a főváros kikötése csak teoretikus jellegű. Amig olyan vezetők állanak a szanatórium élén mint ma, addig az a kikötés senkire sem lehet veszedelmes. Azt azonban el kell ismernie mindenkinek, hogy a városnak erkölcsi kötelessége, hogy a legmesszebb menő óvatossággal biztosítsa, hogy az a közvagyon mindig arra a célra fog fölhasználtatni, amelyre a község adómányozta. Ez a dolog érdemi része. A formai része pedig még inkább igazat ad a városnak. A közgyűlés mindjárt a telek megszavazásakor kikötötte azt a föltételt, hogyha a szanatóriumot eredeti rendeltetésének nem használnák, a telek visszaszáll a fővárosra. Az egyesületnek szabad választása volt. Vagy elfogadja a telket a föltétellel együtt, vagy nem fogadja el. Az egyesület elfogadta, tehát számolt a kikötés esetleges konzekvenciáival is. Igaza volna az egyesületnek, ha a város a szanatórium megépítése után áll elő a kikötéssel. De már a kikötés tudatával kezdte meg az építést. S egy cseppet sem tarthatjuk lojális eljárásnak, hogyha tudták, hogy a város föltétele nekik elviselhetetlen előbb megépítik a szanatóriumot s azután állanak elő a kifogásaikkal arra számítva, hogy a város meg fog hajolni a befejezett tény előtt. A miniszter eljárása pedig egyszerűen érthetetlen. A törvény világosan a vagyonfelügyeleti jogot bízza a kormányra. A belügyminiszternek az a törvényes kötelessége, hogy ellenőrizze, hogy a város a közvagyont könnyelműen el ne prédálja. Ha tehát a város nem gondoskodott volna arról, hogy „a közérdek minden téren uralkodjék az egyéb érdekek fölött“ ha megengedte volna, hogy „a váltakozó érdekcsoportok ötletszerű akarata“ legyen az irányadó a határozat meghozatalánál, akkor a miniszternek lett volna kötelessége, hogy a várost minden biztosíték megszerzésére utasítsa. Ámde sehogyan sem tudjuk megegyeztetni a vagyon felügyeleti jogot azzal az eljárással, hogy a miniszter nem hajlandó megengedni, hogy a város a közvagyon érdekét minden körülmény mellett biztosítsa. £jem érdektelen és nagyon jellemző, hogy ezt a leiratot egy napon küldte meg a miniszter a városnak a büdzsét leirattal.