Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)
1902-01-26 / 4. szám
1902. január. 26. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS. 9. kell hatni, ''hogy tanitói ismeretekben állandóan tovább képezzék magukat! Sokkal mostohább a helyzet azonban a férfi- tanjtóknál. Itt az ideiglenes alkalmazásra jelentkezők csekély számánál fogva az alkalmazandók megfelelő kiválasztásáról alig lehet szó. Aki helyettesítésre vállalkozik, az úgyszólván mind alkalmazásra talál, sőt gyakran előfordul, hogy helyettes az egész városban nem áll rendelkezésre. Azonkívül jellemző, hogy mig a tanítónők nagyobb része a polgári leányiskola IV. osztályából kitűnő vagy jeles bizonyitványnyal lep a tanítóképző intézetbe — s az ideiglenes alkalmazásra előjegyzett 400 tanítónő közül alig 4—5 nek van elégséges oklevele, addig a középiskola vagy polgári iskola IV. osztályát végzett fiútanulóknak éppen nem a legjava az, amely a tanitói pályára lép s az elégséges oklevél igen gyakori. Jól tudom, hogy a bizonyítványok és oklevelek osztályzatából az illető képességeire biztos következtetést vonni nem lehet, de a két statisztikai adat-csoport között létező nagy eltérés mégis bizonyít valamit. De azonkívül a férfitanitókkal szemben az iskola igényei is fokozottabbak és mindjobban fokozódnak. A rendes elemi iskolai tantárgyakon kívül rajztanitás, tornatanitás, az ipariskolai elméleti, rajz és különböző szakrajzoktatás, majd újabban a kézi ügyesség tanítása, a gazdasági ismétlő iskolák, felső népiskolai osztályok felállítása stb., mind többoldalú képzettséget kívánnak. Nem lehet ezúttal feladatom, hogy a mai tanítóképzés, a tanítóképzők szervezete, tanítási terve és általános gyakorlati eredménye felől általánosságban bírálatot mondjak. Csupán arra utalok, hogy a szak- irodalom terén is igen sokan elégtelennek tartják a tanítóképzők által nyújtott általános műveltséget és gyakorlati szakképzettséget. Azt azonban merem állítani, hogy a mai általános tanítóképzés azoknak az igényeknek, amelyeket a főváros tanítóival szemben méltán támaszthat s amelyekre éppen az előbb mutattam rá, teljességgel meg nem felel. Igaz. hogy a tanítóképzőkből a fővároshoz ke. rülő tanitók egy része a gyakorlatban rövidebb-hosz- szabb idő alatt igyekszik még hiányzó elméleti és gyakorlati ismereteit pótolni, azonban ez mindany- nyioknak korántsem sikerül amellett a közbeeső idő az iskolai tanítás és nevelés rovására esik. Iskoláink intenzív működésének alapföltétele, hogy a főváros iskoláiba kellő alapműveltséggel, teljes elméleti és gyakorlati képzettséggel biró, kész tanítókat kápjunk. Ez pedig másként nem lehetséges, mint hogyha a főváros speciális igényeinek mindenben megfelelő tanítóképző felállításáról gondoskodik. Hogy pedig ez a képző a szó teljes értelmében a székesfőváros közoktatási érdekeire való tekintettel szerveztessék, a fentemlitett érveken kívül a következőkkel támogatható. A fővárosi tanítótestületnek egy gerinczetadó elemre van szüksége, amely érezze és tudja is egyszersmind, hogy a főváros mit vár működésétől s ezért minő feladatokban kell, hogy érvényesüljön. Viszont a székesfőváros hatóságára is szükséges az oly értelmű tájékozottság, hogy alapjában, a maga lényegében lássa és ismerje annak a tanítóságnak szakértékét, amelyre a jelen és a jövő fejlődés reményét helyezi, üdvös reformjainak sorsát bízza s amelytől anzagi áldozatainak gyümölcsöztetését várja. Ily biztos tájékozás nélkül közoktatási ügyének fejlődését lehetetlen biztos alapon munkálnia, mert bizonytalan kísérletezésekkel kell, hogy megkezdjen minden a kor sürgetésére életbeléptetett reformot. S hogy ez igy van, bizonyítja az iparostanonciskolák tanrendszerének folytonos vajúdása. Érdemesült, avagy a termő férfikorban levő heti 24—36 órán át tanítással elfoglalt tanítókat kell, hogy a póttanfolyamok hallgatására bírjunk, ha csak valamelyes biztos eredményét is akarjuk látni nagy áldozattalfentartottiskoláinknak. És hogy ezek a pót- és szaktanfolyamok, az iskolai szorgos tanulástól elszokott, hogy úgy mondjuk, kinőtt tan- férfiak lelkét mennyiben formálja át egy eszme megtestesítésének nehéz munkájára, azt bárki is kellően mérlegelheti, aki tanoncziskoláink belső értékét látja és tapasztalja. De ethikai szempontokat is érinthetek, a fővárosi tanítóképző eszméjének támogatására. Csak odavetőleg utalok azokra a tanitói egyéniséget jellemző vonásokra, amelyek a székesfőváros tantestületének testületi életében jutnak itt-ott, ebben vagy abban a szerepkörben kifejezésre. Ezek a tünetek, a mily hátrányosak a főváros fölpezsdült kultúrájára, épp oly sajnos jelenségek a szorosan vett iskolai élet szempontjából. E bajokon is a már említetteken kivül csak az önálló képzővel lehetne segíteni. A főváros közoktatási ügyének szakszerű vezetése és a fővárosi iskolák helyesen szervezett szakfelügyelete mellett egy fővárosi tanítóképző volna az a méhkas, amelynek éltető nedve, szelleme és iránya egygyé forrasztaná a fővárosi tanítóságot, annak igazi tanitói szellemét, minden irányú működését oly mértékben fokozná, hogy annak jótékony hatása nemcsak a főváros újabb nemzedékeiben volna tapasztalható, hanem befolyása lenne közvetve az egész magyar nemzeti népoktatás emelkedésére. A mai tanítóképzésnek épen egyik általánosan ismert hibája, hogy szervezetében a képzés rendszerét külső szempontok uralják s legkevésbbé az a fontos elv, hogy a tanítójelölt egyéniségét az iskola belső igényeinek szemmeltartásával tökéletesítsük és alakítsuk igazi tanitójellemmé. A tanitóképzésbon alárendelt kérdés legyen az, hogy a tanitói oklevél az érettségi okmánynyal egyenrangu-e vagy sem, jogosit-e az egyetemi tanulmányokra stb. stb. Hanem igenis a nemzet általános műveltségét érinti az, hogy az a tanitónemzedék, mely a képzőt elhagyja, felfogja-e hivatását, átérzi-e azt úgy a mint szükséges ahhoz, hogy megelégedéssel, nemfogyó lelkesedéssel töltse be a tanitói állás minden kötelességeit. Nem az oklevél ad értéket a működő tanítónak, hanem az iskola falai között végzett munka kölcsönöz a tanító egyéniségének tisztelet, becsülést és úgy erkölcsi, mint anyagi méltánylást. Hogy pedig ez az igazság ne csak egyesekre vonatkozzék csupán, hanem a székesfőváros tanítótestületéről általános érvénynyel elmondható legyen, saját magunknak kell a tanítóképzésnek azt a rendszerét megteremteni, a mely ezt lehetővé teszi. Az másodrendű e reformban, hogy mit tanácsol e tekintetben a külföld példája; a fövezérlő elv előttünk az, hogy a reformban minél közelebb jussunk saját- lagos hazai s főleg fővárosi viszonyaink kívánalmaihoz. Bár ezutlal sem lehet czélom a kontemplált fővárosi tanítóképző-intézet részletes tervét előterjeszteni, mégis szükségesnek vélem azt legalább főbb vonásokban ismertetni, hogy ebből az intézmény he
