Magyar Székesfőváros, 1902 (5. évfolyam, 1-39. szám)
1902-04-20 / 16. szám
11 1Ö02. április 20. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS Mindebből kitűnik, hogy a tandíj felemelésével szemben viszont a tandíjmentesség elnyerése meg leszen könnyítve. A 13. §-t kiegészítettük azzal, hogy a tandíjmentes tanulók a rendkívül tantárgy után eső dij alól is mentesek, Ez a módosítás bővebb indokolást nem is igényel. Csak természetes, hogy attól a tanulótól, a ki a tandíj megfizetésére nem képes, az általa netán hallgatott rendkívüli tárgy után sem lehet dijat követelni. Különben a gyakorlatban eddig is igy volt, csak a szabályzatban nem volt benne, holott helyesebb, ha a tandíjszabályzatban ez is világosan meg van mondva. A 14. § ban a tandíj fizetésének igen nagy köny- nyitését vettük tervbe, a mennyiben azokban az iskolákban is, ahol eddig csak félévenként lehetett a tan dijat fizetni, be akarjuk hozni a negyedévi részletekben való fizetést. Számvevői szempontból ez ellen akadály nincsen, a szülőkre nézve pedig könnyítés leend. A mostani tandíjszabályzatnak a 15. §-ban foglalt az a humánusnak látszó intézkedése, mely szerint az elemi iskolában mindazok a szülők, a kik egyszerűen kijelentik, hogy tandíj fizetésére nem képesek, minden további eljárás mellőzésével szabadulnak a tandíj fizetése alól, sok helytelenségre, sőt visszaélésre ad alkalmat. Az iskolák igazgatói és a beírásuknál jelenlevő iskolaszéki tagok a megmondhatói, hány olyan szülő, a kitől joggal lehetne a tandíj megfizetését elvárni, menti igy fel magát e kötelezettség alól. Mig ellenben sok szegényebb sorsú szülő, a ki a tandíj alól való mentességre joggal igényt tarthatna, de a ki elismerésre méltó ambícióját helyezi abba, hogy gyermekének neveltetéséért ily módon is hozzájáruljon az iskolafentartás terheihez, fizeti meg, sokszor összekuporgatott filléreiből, azt a különben csekély tandijat. Mindez bizonyára nem volt intenciója a tandíjszabályzat kérdéses intézkedésének. Pedig ez nem is szórványos eset, hanem igen nagy számmal fordul elő s egyik legutóbbi igazgatói értekezleten is általános panasznak volt tárgya. Különbén tudhat róla mindenki, a ki ezek iránt a viszonyok iránt érdeklődik. Bizonysága, hogy ez a kérdés a költségvetés tárgyalása alkalmából legutóbb a pénzügyi bizottságban is felvetődött s erre vonatkozólag itt kezdeményező lépés csak azért nem történt, mert a tárgyalás folyamán a közoktatásügyi ügyosztály alulírott vezetője kijelentette, hogy a tandíjszabályzat revízióját tervbe vette s ennek a keretében a szóbanforgó kérdésre is ki fog terjeszkedni. Az említett anomálián úgy kívántunk segíteni, hogy az igazgatónak jogot akarunk adni arra, hogy abban az esetben, ha kétsége van arra nézve, hogy a szülő a tandij megfizetésére tényleg képtelen-e, az illetőnek a vagyoni viszonyait az elöljáróság utján hivatalból kipuhatolhassa, hogy az illetőt, ha indokolt, ez alapon lehessen a tandij megfizetésére szorítani. E mellett az intézkedés mellett még megőriztük a szabályzatnak azt az intencióját, hogy a közönséget megkímélje attól a fölösleges fáradságtól, hogy mindenkinek, a ki tandíjmentességre igényt tart, szegénységi bizonyítványt kelljen beszereznie. Ez az intézkedés sem terhel egy szülőt sem az utánjárással, mert hiszen az információ beszerzése hivatalból történik s igy minden fölösleges zaklatás ki van zárva. A 16. §-ban, továbbá a 18. §. i) pontjában a fővárosi alkalmazottakra vonatkozó kedvezménynek más, nyilvános tanintézetben működő tanárokra és tanítókra való kiterjesztését javasoljuk. Ezt méltányossági szempontból tartjuk indokoltnak. A 17. §-ban és a 18. §-ban a tandijmentés körül követett eljárásnak gyökeres megváltoztatását tervezzük. Azt javasoljuk ugyanis, hogy a tandíjmentesség elbírálása bizassék az igazgatóra, a mint az az állami iskoláknál is már régebbi idő óta gyakorlatban van. A mikor azonban ezt javasoljuk, egyúttal gondoskodtunk világos, határozott és minden kétséget kizáró szabályokról, a melyek keretében az igazgatónak ezt az átruházott jogot gyakorolnia kell, a melyeken túl semmi körülmények között sem mehet, úgy hogy az igazgató itt tulajdonképen csak végrehajtója a pontosan előirt szabályoknak s joga, illetve kötelessége csak az, hogy ezeket a szabályokat a konkrét esetekre alkalmazza. Ezenkívül természetesen úgy a tanácsnak ellenőrzési jogát, valamint az utólagos jóváhagyás fen- tartását is ki akarjuk kötni, úgyhogy a javasolt intézkedés a főváros financiális érdekeinek megóvása tekintetében is teljes garanciát nyújt. A javasolt intézkedésnek különben adminisztratív szempontból van nagy jelentősége, mert rendkívül egyszerűsíti az eljárást. Célszerűségéről való meggyőződésünk a gyakorlatban szerzett tapasztalatokon alapszik. Jelentős újítás még ebben a §-ban az, hogy a tandíjmentességet nem félévre, hanem egész iskolaévre adjuk. Méltányosnak tartjuk ugyanis, hogy az a tanuló, a kit az iskolaév elején díjmentesen vettek fel az iskolába, az iskolaévet ott befejezhesse még akkor is, ha évközben elvesztette volna is azokat a kellékeket, a melyek a tandíjmentességhez szükségesek. A mi pedig a 18 § nak a tandijmenteség kereteinek kiterjesztésére vonatkozó többi részét illeti, erről már fentebb szólottunk. A 19. §-ban visszaállítani kívánjuk a tandíjszabályzatnak azt a régebbi intézkedését, a mely egyébként most is gyakoi latban van más iskoláknál, hogy t. i. az a tanuló, a ki sem a tandíjmentességre igényt nem tarthat, sem pedig a tandijat meg nem fizeti, az iskolából eltávolitandó s az esedékessé vált tandij- hátraléka törlendő. Igen hátrányosan érinti a főváros financiális érdekeit a mostani szabályzatnak az az intézkedése, a mely különben eredetileg nem volt a szabályzatban, s csak 1898-ban módosításként került bele, hogy t. i. a tandij meg nem fizetése esetén nem lehet a szülőt a fizetésre a gyermek hazaküldésével vagy a bizonyítvány visszatartásával szorítani, hanem a tandij-hátra- lék behajtását közigazgatási ufón kell megkísérelni. Ez a behajtás a legtöbbször kísérlet is marad. Mióta a szabályzatba ez a rendelkezés bevétetett, a tandijhát- ralék, a mi azelőtt alig volt, hihetetlen mértékben felszaporodott. A vele járó munka a számvevőséget annyira igénybe veszi, hogy a követelés behajtására többnyire csak egy-két esztendő elteltével kerül sor. A hátralékok nagy része e miatt, esetleg egyéb okok miatt (elköltözés, elhalálozás stb.) behajthatatlanná lesz. A mikor pedig behajtható, a szülők rendszerint azt a kifogást emelik, hogy már megfizették a tandijat, mert ha nem fizették volna, a gyermeket hazaküldték volna, nem adták volna ki a bizonyítványát stb., vagy arról panaszkodnak, hogy miért nem kényszeritették őket a fizetésre akkor, a mikor a gyermekük iskolába járt, vagyis a mikor a tandij esedékes lett. Világosan kitűnik ebből, hogy a közigazgatási utón való utólagos behajtást a közönség sokkal nagyobb zaklatásnak
