Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)
1901-05-06 / 18. szám
4 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1901. május 6. ról, hogy a személyes érdekek mellett az ügy szenved. Ez a mi tanácsunk. Erre a testületre van bízva a főváros sorsa, ennek a kezében van letéve Budapest fejlesztésének nagy érdeke. Ne csodálják azonban, ha a közönség, amelynek körébe kijutnak a tanácsban történlek, még pedig nagyítva, minden bizodalmát elvesztette s ha legkisebb fönakadás vin, mindjárt kormány- biztosért kiált. A tanács és az autonómia érdekében nem akarjuk bővebben és konkrét esetekkel illusztrálni, hogy micsoda dolgok történnek a tanácsban. De az igazság érdekében konstatálnunk kell, hogy az utóbbi időben teljes erővel tört ki a tanácsban az ellenséges szellem. Pártok alakultak személyek mellett és személyek ellen. Nem hisszük, hogy van még egy testület, amelynek elnöke kénytelen lenne egy tized- rangu kérdésben nyilvánosan föllépni a testület ellen s ráolvasni arra a testületre, hogy az ellenkezőjét akarja annak, amit tennie kötelessége lenne. De ha saját elnöke nem bizik a testületben, hogyan bízzék benne a kívül álló nagyközönség. Nem gondolja-e a jóléti bizottsíg, hogyha már megalakult, módot kellene keresnie, hogy a fa gyökerét megvizsgálja. Alert hiszen a tények bizonyítják, hogy a gyökér beteg, a gyökér van inficiálva. Hiába nyesi a kis ágakat, azzal nem segít a fán, amig a gyökeréről el nem távolítja a pusztító bacilust. Tudjuk, hogy erre nincsen mandátuma a jóléti bizottságnak. Éppen azért tartjuk iölösleges idöpazarlásnak a mostani munkáját. Aggodalommal nézzük azonban ezeket a dolgokat, mert úgy látjuk, hogy a szándék sincsen meg a viszonyok megjavítására. Hiányzik a kölcsönös bizalom a tanács tagjai között. Es nincsen senki, aki igyekeznék az ellentétek el simításán, a bajok szanálásán, de nagyon sokan vannak, akik minden eszközzel, teljes erővel az ellentétek kiélesitésén dolgoznak. S nincs remény, hogy megváltozik a helyzet, amig a kormány be nem váltja a szavát s meg nem csinálja az uj fővárosi törvényt. Egyetlen reménységünk már csak az uj törvényben lehet. Ettől a tanácstól s ettől a törvényhatóságtól az orvoslást nem várhatjuk. De ha sokáig késik az uj fővárosi törvény, félünk, hogy nagyon is későn jön s nem tudja többé visszatartani Budapestet az elzüllés lejtőjén. Hivatalos szegénység. Minden jót nálunk azzal gyötörnek agyon, hogy tönkre szabályozzák. Mindenki a legokosabb szeretne lenni az alkotásban és ezzel aztán úgy huzzák-nyuz- zák a szerencsétlen objektumot, mintha az Barnum nyúlós bőrű embere lenne. íme a főváros szegényügye. Ebben az esztendőben ugyancsak aktuális volt, mert egy alkalommal azt hivatalosan is elismerték. Nosza rajta! Soha ügyben úgy megnem mozdult a hivatalos apparátus és a társadalom, mint az idei szegénység rendezése körül. Az igaz — a társadalom tudott csak eredményt felmutatni. De ebben is hangosabb volt a nagydob, mint a valóságos segítség. Azért korántsem akarom a társadalom iránt való elismerést homályositani. A hatóság is neki feküdt a rendezésnek. Az illetékes ügyosztály hosszú évek gyűjtése eredménye képen alkotott egy szabályrendelet tervezetet, mely arra fekteti a fősulyt, hogy a szegénységben — kihágókat hogyan kell büntetni; Szalay Mihály bizottsági tag összerótt — elismerésre méltó rutinnal — egy kötetet, melyből könnyen meglehet tudni, hogyan is van az külföldön. E munka lett alapja azután egy bizottság tárgyalásának, mely eddig hála isten semmit sem végzett. Ez a legnagyobb érdeme neki Mert abban az irányban és azokkal az eszközökkel a mi szegény ügyünket nem lehet rendezni, mint azt akarják. Mit akar a hivatalos és a műkedvelő elme ? Ami szegény ügyünket is külföldi mintára akarja rendezni. Lehet, hogy a külföldi alkotások jók lehetnek e téren, ott, a hol azt alkották, de minálunk azzal nem hiszem, hogy boldogulnának. Kérdem a tisztelt rendező uraktól, mielőtt a tervezeteiket megcsinálták, gondoltak-e a mi népünk, a mi szegényeink karakterére, természetére s arra a levegőre, melyben megszülettek, felnőttek és élnek ? Vájjon a magyar munkás — hisz az a szegény—egy-e — teszem azt — a némettel, vagy más náczióval. Rálehet-e huzni a mi népünkre azokat a paragrafusokat, melyeket a munkát megértő németre lehet ? Mindezt hiányzónak találom a szabályrendeletek leikéből. De meg aztán, tapasztalták-e azt valaha nálunk az urak, hogy paragrafussal lehessen humánus dolgokhoz individumokat szerezni. Engedjék meg az urak, de rossz hangból indultak ki a szegényügy rendezésekor. Hiányzik abból minden praktikus megoldás. Bürokratikus munka mindegyik, mondhatom, népismeret s tapasztalat nélkül. De mindezen kijelentést ne vegyék azért gán- csoskodásnak, akadékoskodásnak, nem akarom az őszinteséggel az ügyhöz hajló kedvük szárnyait kitépni Mert sokkal nagyobb, fontosabb és nemzeti fundamentumunk gyökerét érintő ügy a magyar nép szegénységének a rendezése, hogysem azt papiroson és ülésezésekkel egyszerre meg lehessen védeni. De az életfejlődés is jogot ad a hozzászólásra mindenkinek, mert nem tudja senki sem, nem-e a maga sorsát hányja-veti meg előre a — jövőre. Épp ezért szabadjon az alkotás jogával felruházott urakhoz néhány szót mondani. Az ország szegénységének Budapest a központja. Az elszegényedett, tönkrement népnek első amerikai
