Magyar Székesfőváros, 1901 (4. évfolyam, 1-47. szám)
1901-03-11 / 10. szám
8 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 190Í. márczíus lí. ................ ......„ ... -------------------------------------------------------------- . —— Eg yszerűsítés a fővárosnál. A főváros alkalmasint, a kormány jó példáján felbuzdulva, szintén elhatározta, hogy egyszerűsíteni fogja a hivatalos ügykezelést. Ettől a jó szándéktól vezérelve, a közgyűlés kijelölt egy 30 tagú jóléti-bizottmányt, a mely az egyszerüsités szempontjából rögtön feloszlott négy-öt tagú albizottságokra ; ezek elosztván maguk között kerületenkint a városi hivatalokat, elhatározták, hogy sorra veszik őket és a hol bonyodalmakat és restancziákat találnak, ott kérlelhetetlenül megkezdik az egyszerűsítést. Ifos, nyájas olvasóim, kinek netalán még nem volna fo" galrna a nevezetes jóléti-bizottmány áldásos működéséről, mit gondolsz, mikép csinálják ezek az albizottságok az egyszerűsítést ? Csodálatos dolgok ezek olvasóm és őrökre lelkembe zárnám legszebb emlékeim közé, ha felebaráti szeretetem nem késztetne rá akaratom ellenére is, hogy minden önzésemet félretéve köz- kincscsé ne tegyem eket Ehrlich G. Gusztáv pl. bemegyen reggel háromnegyed 8 órakor egyik kerületi elöljárósághoz, a hol az albizottság többi tagjaival már előre találkát adott volt s természetesen, az egész hivatalból nem talál ott senkit. Elmúlik 8 óra, el fél 9, nem jön senki, csak a koránkelő bizottság tagjai szállingóznak gyéren, mert hiszen ő nekik csak ezen az egy napon kell — és akkor is a maguk jószántából — hivatalba jönniök. Sem hivatalnok, sem elöljáró azonban nem mutatkozván sehol a látóhatáron, Ehrlich G. Gusztáv, mint az egyszerűsítők törzsfőnöke, egyszerre gondolt egy merészet és —- hopp — beleült az elöljáró elhagyatott székébe. S képzelje el nyájas fővárosi olvasóm, mi történt? Ehrlich G. Gusztáv, de genere „G.“, bizonyára nem is álmodta, hogy az elöljárói szék, a melybe eléggé meggondolatlanul beleült, micsoda különös egy szék voltaképen. Valóságos varázsszék, a mely, alighogy Ehrlich ur beléje ült, megnyikkant és mint valami ember megszólalt: — Erhlich úr, Ehrlich úr, ön az egyszerűsítő bizottság törzsfőnöke. — Az vagyok, — felelt a kérdezett némi méltósággal. — És igen bosszús vagyok, hogy még mindig nincsenek itt az urak ! . . . A szék b irátságosan nyikkant még egyet. — Ehrich ur, Ehrlich ur, ne legyen bosszús ! Az elöljáró ur, az igaz, még nincs itt, de lássa Ehrlich ur, itt vagyok én. És az kérem, egészen elég, mert a székesfővárosból én vagyok a szék. Nem igaz ? — Csakugyan, — húzta végig kezét a homlokán az aposttolált bizottsági tag. A szék úgy tett, mintha nevetne. — Hehe, Ehrlich ur, no lássa 1 Ha tehát önök egyszerűsíteni jöttek ide, akkor egyszerüsitsenek engem, a ki itt vagyok. — Hova beszél ? — szólt közbe Ehrlich megbotránkozva. — Csak oda, kedves ur, hogy ha mindenáron egyszerűsíteni akarnak, tehát vegyék el pl. három lábamat, hogy egy lábamon álljak ezentúl. És akkor, mint egyszerűsítő bizottsági tag, legyen oly szives és üljön rám uram. De úgy ám, hogy föl ne dűljön! — De hisz, az lehetetlen, kérem! A szék, méltóztassék elhinni, nyájas olvasóim, a szék mostan fölkaczagott, Határozottan fölkaczagott. — De hiszen, kedves Ehrlich ur, épp ez a viczcz! * A miből az a tanulság, hogy ha a széket nem lehet a lábánál fogva egyszerűsíteni, akkor nem lehet a székesfővárost sem a lábánál sőt még az elöljáróságot sem. Mert annak fejenként úgyis csak két lába van s épp azért nem csoda, ha később jön be hivatalba, mint ha teszem azt, négy lába volna. * Még egy másik eset: Bemennek a jólétbizottmány albizottsági tagjai egyik ügyosztályba és — mivel úgy sem értvén semmi hivatalos ügykezelési dologhoz — nagy képpel előkotornak egy iratcsomót és miután az elejét is, végit is „alaposan“ megnézik, méltatlankodva kérdik az illető tisztviselőt: hogy mi ez? mert ők nem tudnak kiokoskodni belőle. Az illető tisztviselő pedig — úgy látszik, joviális ember — mosolyogva üti fel az iratcsomó közepét s kihúz belőle egy térképet, a mely — az aktacsomó egyszerű építési tervezet lévén — az egészet nyilvánvalóvá és érthetővé tette. — A közepét tessék nézni I — magyarázta meg a jovális tisztviselő meglehetős hahota között, mialatt a szemérmes albizottság pironkodva vonult tovább. * Még egy, de visszavonhatatlanul utolsó esetet egy ismer bizottsági tagról és egy ugyancsak ismert tanácsjegyzőről jegyez föl a helyi história. A bizottsági tag ugyanis, mint a jólét-bizottmány másik törzsfőnöke, benyit az egyik ügyosztályba a tanácsjegyzőhöz és azt mondja neki: — No, jegyző ur, vegyen elő egy aktát, hadd lássam mennyi idő alatt intézi el ! A jegyző kényelmesen ki vesz egy iratcsomót s aztán maga elé rakva az asztalra, elkezdi a fogát piszkálgatni egy félórahosszat. A bizottsági tag csak nézi egy darabig, de végre elveszti a türelmét és megkérdi: — Na jegyző ur, igy intézzük el az aktákat? A jegyző azonban nem ugrik ki a hidegvéréből és a legnagyobb lelki nyugalommal a következő kijelentést teszi: — Ezen az aktán kérem, már négy hónap óta rágódunk és kérem bizios, hogy legalább még öt hónapig fogunk rágódni rajta. Hát csak kell, hogy az ember kipiszkálja közbe egyszer a fogát! A v. bizottsági tag ur nem szólt semmit, hanem fölkelt és távozott az ügyosztályból. Hir szerint azonban indítványozni fogja, hogy az illető ügyosztályba, az egyszerüsités szempontjából, jövőre betett fogú tisztviselőket osszanak be. Egyszerű,
