Magyar Székesfőváros, 1900 (3. évfolyam, 1-50. szám)
1900-01-29 / 5. szám
10 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1900 január 29. Tisztviselők temetkezési járuléka. A fővárosi tisztviselőnek kijut a bajból teljes életében, igen sokszor kell szomorúan éreznie, bogy mennyivel súlyosabb a helyzete egyéb más szakrrabeli kollegáinál. Igaz ugyan, hogy általánosságban a tisztviselők, hivatalnokok sehol se szoktak rózsaágyakon heverni, — a főváros tisztviselői pedig a legutolsó fizetésrendezés óta felében-harmadában tűrhető sorsba jutottak, — ámde azért sokszor, igen sokszor keserűen tapasztalhatják azt, hogy a főváros nehézkes, bonyolódott és igen sok tekintetben még tökéletlen szervezete, mennyivel kedvezőtlenebb, hogy úgy mondjuk alacsonyabb helyzetbe sodorja őket, mint minőben más kollégáik hasonló körülmények között részesülnek. Hogy a legjavát említsük csak, az állami tisztviselők sok tekintetben biztosabb, világosabb, kedvezőbb elbánásban részesülnek, mint a „jobban fizetett“ fővárosi kollegáik. A vén fa erejét a viharok bizonyi.ják be. A hétköznapok szürke egyformasága nem nyújt hü képet, nem világit be a dolgok mélyére. A rendes, napi tengődés idején nem látszik meg a nagyobb bajok forrása. A tisztviselő helyzetének szilárdsága és színvonala akkor derül ki igazán, mikor a rendes, nyugodt éleiét bajok, csapások zavarják meg. Mikor asaját ereje fogyófélbe jut s rászorul a munkaadó testület gyámolitó karjára és tekintélyére egyaránt A hatalmas főváros, ez a dús munkaadó lyenkor szokta bebizonyitani, hogy a mai szervezetében milyen lézengő csekélyke pont egy-egy szegény munkás alkalmazottja, aki híjával van minden önálló anyagi erőnek, s a tisztségével járó helyzete nem elegendő arra, hogy bajos időkben kellő biztonságot, szilárd á'láspontot teremtsen számára. A főváros intéző körei hosszú idő óta átlátták már, hogy e téren a haladásnak komoly munkája van hátra, melyet sürgősen kell — sok mulasztás után — pótolni. Egyes irányban már történtek lépések a fővárosi tisztviselők helyzetének javítása érdekében, még pedig leginkább a rendkívüli vis?onyok bekövetkezése esetére. Legfontosabb talán ezek közül a nyugdijszabályzat revíziója. Ez az igazán komoly kérdés egészen akut formában került felszínre ; a már általánosságban ösuiertté vált uj tervezet megkezdte vándorutját a különféle kis-, al-, fő-, mellék-és nagy bizottságok tárgyalásának végtelen retorláin keresztül. A nyugdijszabályzat revíziójának sorsa azonban egyelőre még sok külső és belső mellékkörülménytől függ, s Isten tudja, mikor válik valósággá. Vannak azonban egyéb ez idő szerint is aktuális, o'yan kérdések melyek égetően sürgős megoldást kívánnak, a tisztviselők erkölcsi méltósága és anyagi érdekében és humánizmus szempontjából egyaránt. A mai állapotok egyik igen szembetűnő hiányosságát vetette lel a közelmúlt egy konkrét esete. A hosszas betegeskedésben kimúlt tisztviselő és családja sorsára irányította a közfigyelmet a minapi szomorú esemény. A beteg ember rendes életmódja félbe szakad. A család sokszor a nagy, számos tagból álló család a kenyérkereső családfő betegágya mellett virraszt. Az esetleg meglevő mellékes keresetforrások kiapadnak. A betegség külön életrenddel jár. Más a konyha kiadás, mint egyébkor, rendes körülmények között. Az orvos sok pénzbe kerül, a patika, az ápolás rengeteg költséget emészt meg. A szerény körülmények között élő hivatalnok, főképen ha családos, nem szokott tőkét gyűjteni. A napi szükséglet elfogyasztja a gondosan apróra beosztott jövedelmet. Amikor rendkívüli körülmények merülnek fel, a csekélyke tar talék erő teljesen kimerül. A család a jószivü hozzátartozók támogatására szorul. Gyakran zálogba kerülnek a lassanként összekuporgatott, apránként beszerzett értéktárgyak, néha a egszükségesebb holmik is . . Aztán eljön a keserves pillanat, — a végzet útját feltartóztatni nem lehet — a kenyérkereső családapát kiragadja övéi karjából a kegyetlen halál . . . Hogy ez a legszomorubb dolog a simplex oldaláról tekintve micsoda költségeket okoz, azt nem szükséges bővebben ecsetelni. A halottat el kell, még pedig társadalmi állásához méltóan takarittatni s üzérkedő kalmárok pedig nem temetnek hitelbe. Igaz, a főváros jószivü, méltányos. A tanács a halál után elismerő. A gyászos özvegy megjelenik sürü fátyolával és gyá- molitásért esedezik. Annak rendje és módja szerint instáncziát nyújt be, 60 krajczáros bélyeggel felszerelve. Beadja az iktatóba, ahol számot ütnek reá. Elküldik a levéltárba, ahol hozzácsatolják az elhunyt személyét illető régi iratokat. Aztán vándorol ügyosztálytól-ügyosztályba, bizottságtól a tanács, a közgyűlés elé, — majd visszafelé a már megtett utón. Rendszerint meg szavaznak az árván maradt családnak valami temetkezési költség-kárpótlást, s azt szabályszerű módon kiutalványozzák. Fel lehet venni, a haláleset után egy-két hónap múlva. Hogy mindez mit jelent, azt mindenki tudja. Az elhunyt tisztviselő fizetését haladéktalanul beszüntetik, s a család nyomoroghat, tengődhetik addig, mig a segély, ami esetenként kegyelmes ajándék, — megérkezik. A nyugdíjazás eljárásáról nem is beszélünk. Ez egy kis örökkévalóság. Ez az állapot pedig a milyen méltatlan és lealacsonyító a főváros tisztviselői karával szemben, épen olyan embertelen az elárvult és rendesen nyomorúságnak kitett családokkal szemben. Mint minden czivilizált állam hivatalnok-testületénél van, itt az ideje, hogy a főváros is rendszeres és azonnal esedékes temetkezési járulékokat állapítson meg az elhunyt tisztviselő csa- ádja számára. Az állam az elhunyt tisztviselő három havi fizetését adja a hátrahagyott családnak. Az uj nyugdijszabályzat tervezetében a főszámvevő gondoskodott a nyugdíjalap terhére kivetendő temetkezési járulékokról. De ne várják meg, mig az uj nyugdijszabályzat életbe lép. Ez a kérdés égető. Állapítsák meg a tisztviselők temetkezési járulékát mielőbb, a ferdezetet pedig szerezzék meg, ha másként nem, a fizetésekből eszközölt perczentuális levonások utján. Nincs az a tisztviselő, aki szívesen ne fizetne egy pár krajczárral évenként több nyugdijjárulékot ha tudja, hogy az áldozatot családja érdekében kell meghoznia.
