Magyar Székesfőváros, 1900 (3. évfolyam, 1-50. szám)

1900-10-29 / 41. szám

A magunk részéről hosszadalmasabb fejtegetések mellő­zésével is kereken kijelenthetjük, hogy az eszmét nem tarthat- uk egyébnek, mint a mindenáron tettrevágyó uj vezető erő­szakolt ténykedésének, a melynek egyéb czélja és mélyebb alapja nem lehet, mint tenni, okvetlenül és mindenképen tenni: valamint — akármit, csak újat, olyat a mi eddig nem volt. Higgadt megfontolással és lelkiismerettel ugyanis senki sem mondhatja el, hogy egy és más igazítások árán a népszínmű­vek eddigi otthonának — a Népszínháznak — ne lenne csak­nem tökéletes művészi személyzete a műfaj ápolására. Nem is jutott eddig senkinek sem az eszébe, hogy a népszínmű ha­nyatlásának okát az előadások kifogásolandó voltában keresse. Azt meg elfogultan sem lehet állítani, hogy a Nemseti Színház művészgárdája ennek a feladatnak a megoldására alkalmasabb lenne. Arról nem is beszélünk, hogy a mellékeszközök, mint a tágas színpad, zenekar, énekkar, segédszemélyzet — hasonlít­hatatlanul megfelelőbbek a Népszínházban, mint emitt. Milyen eszközökkel, milyen alapon és mily okból lehetne tehát mód­jában a Nemzeti S'inháznak a hanyatló műfajt könnyebben megmenteni, mint a Népszínháznak, a hol igazi, fényes és meg­felelő otthona volt, és bizton hisszük lesz továbbra is. Az egész kísérletet nem tekinthetjük tehát egyébnek, mint kuriózumnak, a világgá bocsájtott nagyhangú frázisokat pedig reklámnak. A Czigány bemutatása egyébként sikerrel járt. Ennek a sikernek a titka is nagyrészt a kuriózum csábitó és kíváncsi­ságot ingerlő hatásában rejlik, s igaz bizonyítéka, milyen őszinte ragaszkodással van a közönség a Nemzeti Színházhoz és művésztestületéhez. Bizony minden színházlátogatót, a ki lelki vonzalommal viseltetik a művészek iránt, érdekel az a kérdés, vájjon mint állják meg helyöket kedvelt színészei a szokatlan téren? S ha ebhez az érdeklődéshez egy két kipró­bált művészi alakítás régi hírneve, és egy közkedvelt, régi, jó darab is járul, ki csodálkoznék rajta, hogy a Nemzeti nép­színmű estéire többszörösen megtelt a színház ? Inkább az a csodálatos, hogy még ilyen körülmények között is akadt néhány üres szék, és az a rég nem látott fekete tábla csak nem akar megjelenni többé a legelső magyar színház pénztára felett. Pe­dig egy pár évvel ezelőtt hetenként többször is láttuk ott, s bosszankodtunk a miatt, hogy még mindig olyan szűk a néző­tér, hogy az előadás napján nem lehetett soha jegyet kapni. „ . . . De akkor nagy idő volt, . . . most törpe az idő, s a báb istenség csak vétket takar!“ —- Akkoriban az eíléle kuriózumok egy évben kétszer-báromszor megtörténtek, jótékony czélra. Zsúfolt ház tapsolt a kiváló művésznek, a kinek a kedvéért kivételesen kitértek az extra mezőre, s a vállalkozás nem ment senkinek a kárára s nem hozott csak művészi és anyagi hasz­not — reklám és póz nélkül is. Nem hisszük, hogy a Nemzeti Színház csakugyan tovább folytassa a megkezdett sorozatot. Ha megteszi, keserű és csúnya csalódás lesz a része, a mitől önmagát megkímélni kötelessége. Mert ha az újdonság és különlegesség ingere megszűnik, na­gyon szomorú világ kerekedik akkor. Magát a Szigligeti darabját már most megcsípte a dér, a mint a Nemzeti Színház az első lépéseket megtette vele. 8 Szegényt, alaposan lekritizálták. Egészen mellékes, hogy néhány évtized óta meghat és magával ragad : egyszóval gyönyörködtet széles magyarországon minden szinházi közönséget, mellékes, hogy a Nemzeti Színház kényes publikumát jobban megríkatta a maga naiv eszközeivel, mint akármiféle újfajta dráma, mel lékes végre, hogy a czimszerepében a magyar színművészet legelsői aratták mind a mai napig a legigazabb sikereket — a modern kritikának a Czigány rossz darab. Mert a mi őszinte, naiv, egyszerű és csak a szívvel dolgozik — az ma már érték­telen. Elvégre annyi igaz, hogy a Czigány ellen is lehet műértő agygyal kifogásokat emelni, különösen vitás értékű a csakugyan elnagyolt utolsó része és befejezése, a melyik darab azonban ma is ilyen igaz hatást tud tenni és e mellé olyan érdemes múltra tekinthet vissza, arról még sem szabadna azon a han gon beszélni, a mint ez mostanában divatos. A hatás értékét még jobban megbecsülhetjük, ha figye­lembe vess .ük, hogy az előadás általánosságban nem emelte. TJjházy Ede Zsiga czigánya elismert művészi alakítás, a mester sok vendégszereplés babérját gyűjtötte már össze vele. Mégi bocsássák meg nekünk mindenek, hogy minden szerénység mellett is némi kifogásokat merészkedjünk ellene emelni. Nem arról van szó, hogy az Ujházy Zsigája nem lenne feltétlen gyö­nyörűséget nyújtó, igaz művészi alakítás. Ezt nem vitatjuk, hanem igenis azt, hogy ezt a hálás szerepet jobban is meg le­het játszani, sőt jobban is láttuk már megjátszani. Nem igaz bírálat az összebasonlitgatás, de a mesternek ez sem árthatna meg. Ujházy gyönyörűen játsza meg a második felvonást, a szerep első felét azonban nem aknázza ki eléggé, a végét pe­dig egyenesen elejti. Mikor a fiát viszontlátja az első öröm kitörése után tétlenül és fáradtan áldogál mellette, mintha csak már elunta volna az ágálást. A kovácsolás nagy jeleneté­nek szépségeit sem tünteti fel az ő nagy vonásokból megraj­zolt alakja. E mellett még az igaz népiességet sok helyütt nél­külöznünk kellett ; czigányos, groteszk mozdulatokat, mozékony- ságot pedig egyáltalán nem láttunk. A Szigligeti darabjában so_ kát kell a színésznek a beszédek között cselekvé ssel, játékkal kitölteni. Fokozottabb mértékben kívánható az meg a czi­gány alakjánál, a kit izgékony vére nem hagy nyugton, különö­sen nem hagyhat nyugton annyi érzelem hullámzás között. TJjházi sok helyen szemetszuróan flegmatikus volt, s a hang-, színezés is hiányzott. Nem töltötték ki a közöket a többiek sem Az utolsó felvonás második fele e miatt nagyokat döczczent s hangulatrontó különösség közepette fejeződött be a darab. Kétségtelen, hogy Újházi úgy is igen nagy, de nem akkora, hogy a darab előadását egymaga szükségessé tenné, különösen akkor, mikor nekünk itt Budapesten is van olyan Zsiga czigányunk, a kinek igazi kenyere ez a szerepkör, s talán csak­nem olyan nagy benne, mint Újházi a maga terrénumán. A szerény Szabó Antalt értjük, a kit mindenki szívből ünnpel, ha a czigányban, vagy hasonló szerepben gyönyörködteti, de a kit pillanat alatt elfelejtenek, ha a színpadról lelép. A szerény ember tragédiája, a kinek osztályrésze a hálátlanság. Fényes sikert aratott a Czigány-ba,n Jlegyesi Mari, ki­nek Rózsi szintén régi kipróbált szerepe. Poétikus, szép és őszinte, bár cseppet sem czigány és parasztos. A népies hsn­1900. október h. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS

Next

/
Thumbnails
Contents