Magyar Székesfőváros, 1900 (3. évfolyam, 1-50. szám)
1900-03-19 / 12. szám
MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 11 1900 márczius 19. kolásnál pedig a felhasznált anyag értékének 20 százalékát, esetleg a már fizetett és az uj járulék közötti különbözetet. A kövezés! költségek fedezésére rendes kövezési adót kell behozni, a melyet mindenki fizet. Ez az uj adó az állami adónak 0*5 vagy 1 százaléka legyen. Ezen a rendes adón kívül külön kövezési járulékot fizessenek (15—20 százalékát a végzett munka értékének) azok az ingatlan tulajdonosok, a kiknek ingatlana előtt uj burkolat készült. A be nem épített telkek tulajdonosai ellen a kövezési járulék csak az ingatlan beépítésétől számitott két év után érvényesíthető. Az érvényesítés időpontjáig a követelés telekkönyvi feljegyzéssel biztosítható. Kamatot csak az érvényesítéstől számíthat a város. * íme ezek a kövezési járulék felemelésénél figyelembe veendő körülmények A fővárosnak uj alapra van szüksége, hogy fedezze kiadásait. Alkalmas-e erre a kövezési járulék felemelése : eldöntik a hivatottak. A szegényügy rendezése. A közjótékonysági ügyosztály nem tehet arról, hogy nem ért a szegényügy rendezéséhez. Nem született koldusbirónak s inkább megbirkózik akár a tűzoltás ezernyi bajával, semhogy alaposan neki lásson a szegényügy rendezésének. Hány jobbnál jobb javaslatot olvashatott volna a t. ügyosztály, ha komoly szándékkal akarná a szegényügy rendezését végrehajtani De igazán eszébe sincs. Készített egy szabályrendelettervezetet, a melynek tizenhárom fejezete és tizenhat szakasza szegényebb a szegényügynél. No — ne tessék megijedni. Nem akarjuk a tervezetet komoly bírálat tárgyává tenni. Tudjuk mi igen jól, hogy annak muszáj volt elkészülni, hát azért lett meg. Majd megjavítják, a kiknek nem tetszik. így gondolta azt az ügyosztály. S igaza van. Mindenki annyit, a mennyi tőle telik. Végtére minden nyomorúságra nem terjedhet ki a figyelmük. Pedig mennyi van ! S milyen erős bírálatban részesülhetne ez a „szegény“ szabályrendelet 1 De kár lenne érte. Inkább engedtessék meg nekünk, hogy felfrissítsünk egy régi, kedves históriát, amely élénken jellemzi a szegényügy terén követett eljárást s a mit most az ügyosztály tervezete szabály- rendelettel akar szentesileni. Az elmondandó história egy áponcz naplójából van véve s a következő : Nekem, aki e sorokat irom, térdem remeg, hajam fehérük, orczám redős — és Áponcz vagyok. (Az Áponcz hivatalos kifejezés s olyan emberek értendők alatta, a kik nem annyira ápolásra, mint inkább hajlékra és némi táplálékra szorulnak. Tartózkodási helyük a szegényház s ehhez képest a predikátumuk is szegényházi Áponcz, a mi nem is hangzik oly szépen, mint galanthai Eszterházy, vagy tornyai Schossberger, de határozottan sokkal misztikusabb.) Azt a jól eldugaszolt pezsgő s üveget, a melyre emlék- iratszerü naplómat bíztam, az utczán találtam dugóval együtt s igy támadt az a gondolatom, hogy megírom Áponczczá változásom történetét s a Duna habjaira bízom. Bizonyára akad valaki, a ki kidugaszolja a palaczkot, kisilabizálja írásomat és a szenvedő emberiség javára forditandja. Ifjúságom rózsás napjai oly régen virradtak reám, hogy rég elfeledtem s a mint ezt Lili ő nagysága (ah, mily ifjú volt akkor ő is), oly helyesen jegyzi meg, hogy a mit az ember elfelejtett, az mintha nem is történt volna meg, úgy vehetjük, mintha én röviden, hatvan éves koromban születtem volna meg. És 60 éves koromban feltűnően hasonlítottam a csecsemőhöz. Nem tudtam megkeresni táplálékomat s néhány többé-kevésbé rongyos ruhaféle fedte tagjaimat. így állítottam be az elöljárósághoz, a kerületek e szoptatós dajkájához s kértem, gondoskodjék rólam. Az elöljáró-helyettes ur jóakarattal szólott hozzám. — folyamodjék be a szegényházba. *— Parancsolatjára, - dadogtam én, mig lelki szemeim előtt megjelent az Éden . . . akarom mondani a melegszoba és a mindennapi táplálék. Kihallgattak Elmondtam nevemet, életem történetét s miután lakást is kellett bediktálnom, az oly rokonszenves hangzású Karpfenstein-utczát neveztem ki lakóhelylyé, a hol legszívesebben sétálgattam el az ebéd idejét. Ezzel én el, a kérvény pedig felment a tanácshoz. A tanács áttette a kérvényt a rendőrséghez, a rendőrség véleményezés végett az illetőségi osztályhoz, az illetőségi osztály viszont a tanácshoz, a tanács átirt a szegényházi gondnoksághoz, a gondnokság jelentette, hogy nincsen számomra hely, de ha megürül egy hely, bejuthatok. Én minderről persze nem tudtam semmit Nemsokára azonban a szegényházi Áponczok közül néhányan megtértek oda, a hol éjjel-nappal rendelkezésre áll a hely s kérvényem kedvezően intéztetett el, a tanács megkereste az elöljáróságot, hogy kézbesítse nekem a felvételre szóló végzést. Őszintén szólva, ha abban a kedvező helyzetben lettem volna, hogy csak féhg-meddig lakással bírtam volna, nem kértem volna fölvételemet a szegényházba, sőt a mikor lakóhelyet jelentettem be, némiképp letértem az igazság egyenes útjáról, mert akkor már évek óta hol a Margit-hid alatt, hol pedig a városligeti kis erdőben laktam. Mikor kérelmemnek hely adatott, akkor már hatvankét éves voltam s igy összes rokonaim, a kik némiképp segitettek, már mind megtértek a nagy Alkotóhoz s mint túl világi Áponczok szerepeltek a világi statisztikában. A kedvező elintézésről csak úgy nem tudtam semmit, mint kérvényem kalandos utazásáról s igy ne tessék rossz néven venni, ha 62 és fél éves koromban, három napi szakadatlan éhezés és a kilenczfokos hideg arra a csúf gondolatra juttatott, hogy koldulásban keressek vigaszt üres gyomromnak. Tudom, hogy künn a külvárosokban ilyenkor nincs kitől koldulni, belépkedtem hát a Váczi-utczába. Erőm éppen a rendőrrel szemben hagyott el, neki támaszkodtam a falnak s levettem a kalapomat s a járókelők felé nyújtottam. A kalap meg volt fagyva s az első rézkrajezár úgy'.kongott benne, mintha harangoznának. Erre íigyelmessé lett a rendőr, hozzám lépett s kedvesen megszólított. — Mi a, vén salabakter, kend kódis ? — Nem én, kérem, hanem nincs mit ennem s kőregetek. — És kend nem tudja hogy az tilos ? — Tudni nem tudom, könyörgöm — csak éppen sejtem, hanem enni meg minden negyednap muszáj. — Azt kend nem érti, a mi muszáj, az a rönd, ippeg ezért, hozza csak kend az öreg csánkjait, osztég mars a főkapitányságra. Hát kérem, én bizony mentem. Lassan és bizonytalanul, de gondoltam, ha becsuknak is, jobb dolgom lesz. Ott azonban egészen más történt. A főfő rendőr ur, az Isten áldja meg még
