Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-12-11 / 46. szám
a MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. deczember 11. rendelkezni, hanem az a cselédszerző és megbízója között létrejött magánjogi szerződés alapján a köztörvények rendelkezése alá tartozik Ha tehát az álközvetítő megbízója elveszett pénzét vissza akarja szerezni, ezt csakis a rendes bírói úton kísérelheti meg. Vagyis, ha a veszett fejsze nyelét meg akarja menteni, tessék perlekedni — Ítélet napig. íme egy ok ismét, és intő példa a hatóságoknak, hogy a jogosulatlan üzérkedőket még az eddiginél is nagyobb erélylyel üldözze; és a közönségnek, hogy a megbízhatatlan zugiparosoktól a legnagyobb elövigyázattal óvakodjék. Takarékoskodás az ivóvízzel. A vízművek igazgatója Kájlinger Mihály úr ellen ritkán emelnek panaszt — vízhiány miatt. A mióta kezébe vette a vízvezeték igazgatását, nagy mértékben megszaporodtak — igaz — a kiadások, de a bevételek is, azaz a fogyasztásra alkalma# vízből több jut az emberekre. S ma mégis kénytelenek vagyunk helyt adni egy olyan panasznak, a mely Kájlinger úr ellen irányul s a melynek orvoslására ezennel figyelmeztetjük a polgármester urat. A panasz ez: Igen tisztelt Szerkesztő úr ! Ha kissé jól fogalmazottnak találja a levelem, ne essék kétségbe. A vízhiány utolsó pillanatait élem sokad magammal s a szomjúság láza gyötör, illetőleg mámorossá tesz s majdnem olyan érzés fog el, mintha teleittam volna magam. Pedig isten látja lelkem, nem ittam hetek óta vizet sokadmagammal, legfölebb azt a kevés nedvességet, a mit a hajnal hüsében lerakodott dérből felnyalakodtunk. Mert — tetszik tudni — négy esztendő óta hiába csengünk vízért. A sors boldogtalan kedvezése folytán háziúr vagyok a Németvölgyben s épp szemben lakom a farkasréti temetővel. így kizárva a czivilizált világtól, nincs részem azokban a jókban, a miket többi polgártársaim élveznek. Nincs kövezetem, csatornám, világításom, vízvezetékem, csak az adóm annyi és olyan sokfajta, mint azoké a polgártársaimé, a kiknek a modern kor aszfaltot és csupa automatikus házi felszerelést juttatott. A sok adó mellett azonban egyben bővelkedem mégis: a vízhiányban. Nincs vizem, nekem és még egész sereg szomszédomnak, a kik velem együtt innának vizet. Bort sem ihatunk, mert erre felé nem terem szőlő, korcsmáros meg nem élhet meg a mi tájékunkon, a hol olyan kevés a viz. Régen, öt esztendővel ezelőtt megígérték, hogy kapunk egy közkutat. De ez csak ígéret. Baseli főmérnök úr azt mondja, hogy a közkút felállításáról szó sem lehet, mert akkor a temetőnek nem jutna elegendő vize. Hát ez komoly dolog. Végre is a halottakkal nem lehet tréfálni, ezt mi belátjuk. A ki meghalt, annak legalább vize legyen elegendő, ha már élni nem tud. Az élők majd meglesznek valamikép víz nélkül is. Legfölebb elpatkolnak, berukkolnak ők is lakónak a farkasréti temetőbe s akkor lesz vizük bőven. Mert a temetőben, s ez fáj nekünk szegény élőknek, van víz, még sok is. Tavaly például a gondnoki díszes palotát, meg vagy négyszáz sírboltot vízzel építettek. Még pedig mennyi vízzel ! ! Nekünk esztendőkre elegendő volna fele is annak a sok víznek, a mit ott elhasználtak az építésnél. Azonfelül ott van a nagy temető-kert. Mi vizet emészt az meg ! S nekünk még sem jut. Pedig bizony szívesen megfizetnénk a víz árát. Azért hát igen tisztelt Szerkesztő úr, ne sajnálja tőlünk németvölgyiektől ezt a pár sort. Adjon helyet nagyrabecsült lapjában a mi alázatos kérelmünknek, a mely oda irányul, hogy a farkasréti temető elé Ígért közkutat állíttassa fel a főváros. A temetőnek nem ártanak vele ; jut oda a mellett is elegendő víz, a mi nagy nyomorúságunkon pedig — érdemünk szerint — segítve lesz. Mert — bár szerénytelenség, hogy annyit emlegetjük — mi adót is fizetünk, még pedig sokat, hát legalább vizet kapjunk, ha nem is sokat. Nem igazság, hogy nekünk kilométer távolságra kell egy kis vizért kocsi- kázni, legtöbbször eredménytelenül. Egyebet nem akarunk kérni. Mély tisztelettel a németvölgyiek nevében egyik Németvölgyi. A hajléktalanok. — Levél a szerkesztőhöz. — Még nem borítja hó az aszfaltot, a téli keresetre nincs kilátása a napszám nélkül maradt tömegnek. A statisztikai hivatalnak meg kell kezdeni a szegények számának össze- irását. Az évenkinti robotmunkát. Hány szegénye van a városnak ? Milyen foglalkozást űztek azelőtt ? Miért tengődnek most munka nélkül ? Maguk hibája vagy az általános pangás az oka ? S a kérdésekre adott feleletekből kell kihámozni azt a rettenetes nyomort, azt a véghetetlen elzüllést, a mely a fővárosban megdöbbentő arányokat kezd ölteni. A szegénység többé nem osztálykérdés. Megoldása a társadalom létföltétele s a fővárosban sem a társadalom, sem a hatóság nem jár azon az úton, a mely a helyes megoldást eredményezheti. A parádés jótékonyság az uralkodó rendszer; annak hódol a kegyelmes úr, a méltóságos asszony és a ház- feliigyelőné nagysága. Úgy adok, hogy mindenki tudjon róla s csak olyannak, a ki ezzel a kapott ajándékkal eldicsekszik felfelé is — lefelé is, hogy mennél többet tudjanak — rólam. Mert a koldusnak is az az érdeke, hogy modern legyen, értsen a reklámhoz, a melyet az adakozóról terjeszt, különben felkopik az álla. Milyen idők ! Milyen emberek ! S a hivatalosan összeállított számadások emiatt megbízhatatlanok. Csak a modern koldus vallja be magát; az igazán szerencsétlen, a valóban szánalmat érdemlő nyomorult hallgat és elbuvik bajával a nyilvánosság elől. A statisztika számai mellett tehát meg kellene kapnunk azoknak a számát is, a kiknek a nevei nincsenek a parádés jótékonyság könyveiben elszámolva; a kikről nem gondoskodik az úristenen kívül senki, mert szégyellősek, nyomorultak és ügyefogyottak. Az a rettenetes pangás, a mely az idén minden téren ezreket fosztott meg a kenyértől; a kis és nagy vállalatokban beállott munkaszünet s ennek következtében a nagy mértékben elterjedt nyomor a legerősebb hatósági beavatkozást igényelné. A minden eszközzel rendelkező hatóság kötelessége
