Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)
1899-09-18 / 34. szám
8 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1899. szeptember 18. ban alig lehetett az istenliszteletet megtartani, úgy behangzott a kovácsműhely zaja. A városi tanács azonban nem segíthetett a dolgon, mert nem volt joga hozzá, hogy egyik polgárát mestersége folytatásában akadályozza, vagy tovaköltözködésre kényszerítse. Csak 1722-ben nyílott meg az alkalom, hogy a tanács a Szerviták nyugalmát visszaszerezze. Ekkor meghalt a kovács- mester és veje Liegler, szintén kovács, lett az örököse. Most a hagyaték átadásánál már törvényszerű joga volt a városnak az új tulajdonost megakadályozni a kovácsműhely berendezésében, viszont azonban a telek tulajdonjogát nem válthatta meg a Szervita-rend számára, mert 1. Lipótnak 1703-ban kelt privilégiuma megtiltotta, hogy bármely polgári birtokot egyházi testület bármi más módon szerezhessen, mint királyi adomány, vagy csere útján. Városi ingatlant csak polgárok bírhattak, a Szerviták pedig a polgárjogot nem szerezték és nem is szerezhették meg soha. 1726. május 21-én kelt tanácsi határozatával tehát úgy oldotta meg a kérdést a főváros, hogy a telek használati jogát 50 frt és 4000 darab tégla árán átengedte a szerzetes rendnek, megengedte, hogy ott szent szobrot állíthasson fel, viszont azonban kikötötte, hogy a telken házat építeni nem szabad soha, hogy így mint tér örökösen juriszdikcziója alatt maradjon, s a privilégium rendelkezése következtében holt kézre ne jusson. A rend az ajánlatot elfogadta, a kovácsmester megkapta a várostól az 50 irtot és a téglákat saját kielégítéséül s a telek csakhamar térré lett, melyre nemsokára a szobrot is felállították. Ezekből világos, hogy a rend nem a telket vette meg, hanem csupán azt a jogot, hogy az tér maradjon s így nyugalmuk a jövőben biztosítva legyen. Maga a rend is átlátta ezt csakhamar és utólag megsokallotta a vételárat, mely az akkori viszonyok szerint az egész ingatlan értékének felelt volna meg, s folyamodott a tanácshoz, hogy adja vissza az 50 frtot. A tanács 1728. deczember 10-iki határozatával intézte el a kérelmet. E határozatban kimondották, hogy a pénzt visszautalványozni már csak azért sem lehet, mert azt nem a város kapta, hanem Liegler, mind e mellett azonban méltányosságból 30 forintot megszavaztak a Szerviták kárpótlásául. A legrégibb telekkönyvekben nincs feljegyezve a telek tulajdonjoga a papok javára, csupán a szavatosság (Gewähr), hogy nyugalmukat onnan megzavarni nem fogja senki sem. Ugyanitt még a rend esetleges haszonélvezeti jogáról (Nutz) sincs említés téve. A rend nem is folyamodott soha, most emlegetett tulajdonjogának telekkönyvi feljegyzéséért azóta sem, adót a terület után nem fizetett, fentaríásához, kövezéséhez, csatornázásához soha egy krajczárral hozzá nem járult. A legújabb időben készített vasrácsozatot a főváros költségén állították fel, a főváros mellett szóló elévülés jogán kívül tehát ezekből is világos, hogy a tér tulajdonjoga a rendet meg nem illette soha és meg nem illetheti ma sem. Per esetén tehát biztosítva van a főváros helyzete, s ha még akadna is olyan biró, ki ellenkező véleményen lehetne, abban az esetben is fennállana a főváros joga, visszakövetelni a szerzetes rendtől az összes költségeket, a miket eddig a térre fordított, sőt a jelenlegi Teleky-ház szükségessé váló kisajátításának árát is. Végül a levéltáros a Szerviták egyes állításait czáfolgatja, melyekkel vélt jogukat bizonyítani óhajtják. így épen a főváros mellett bizonyítanak az 1733—1820. évek alatt használt telekkönyv adatai is. Ebben 11., 12., 13. és 14. szám alatt egy ház („Ein Haus“) jeleztetik. Nyilvánvaló, hogy ebben az időben a 11. szám már nem jelezhette a vitás teret, mert azon ház nem épült, ez a régi 10. számra, a mai Teleky- palotára vonatkozik, mely akkor szintén a Szervitáké volt, a mai postaépülettel együtt. A teret ebben a telekkönyvben 10. szám alatt vették fel. Az 1866. évben sem említették a Szerviták a tulajdonjogukat, mikor a perjel arra kérte a tanácsot, hogy a Rókus-kórház előtt felállítani szándékolt Szűz Mária szobrot a Szervita-téren helyezzék el. Akkoriban szakértő-bizottság a teret szűknek találta a nagy alapzattal biró szobor számára s a tanács azzal a meg- okolással, hogy I. Ferencz császár és király 1808. július 29. kiadott parancsa szerint a tér a közel jövőben szabályozás alá kerül, a Mária szobor helyéül a Kerepesi-utat jelölte ki. Így áll ma a Szervita-tér tulajdonjogának kérdése. Közélelmezésünk. Az adminisztrácziónak nem a legnehezebb, de mindenesetre a legháladatosabb feladata lenne a közélelmezés gondozása. A helyes közélelmezési politika, a mely termelőnek és fogyasztónak egyformán biztosítja az érdekét, nem olyan ideális valami, a melyet lehetetlen megvalósítani. Ha csupán a szocziális fontosságát tekinti a hatóság ennek a kérdésnek, akkor megoldásánál eltekint a financziális szempontoktól. Más szóval nem azt kell néznie, hogy valamely közélelmezési intézmény hány százalékot hoz, hanem arra kell vigyáznia : szükséges-e a tervezett intézmény. Nagyon szomorú, hogy vásárcsarnokaink alapításánál az vezette a hatóságot, hogy nagyszerűt alkosson; olyant, a minőt a külföldiek s a vidékiek is tisztelettel megcsodálnak. Arra nem is gondolt, hogy a nagyszerűséget a gyakorlati élet köznapiassága nem fogadja el, mert csupán jól használható, praktikus, nem pedig cziczo- más és impozáns külső felel meg a rendes forgalom igényeinek. Ám az elkövetett hibát ma már nem lehet jóvátenni. A központi vásárcsarnok — minden józan észt felháborító : közvetítői monopólium rendszerével megfekszi az egész közélelmezési kérdést, s a míg valamely bátor intézkedéssel agyon nem ütik, mindvégig súlyos akadálya lesz a helyes irányú élelmezési reformtörekvéseknek. Ennél a kérdésnél csak kevésbbé lényegtelenebb az a hihetetlen könnyelműség, amelylyel a törvényhatóság telkeket vásárolt a budai vásárcsarnokoknak. A Döbrentey- téren 287,000 forinton szerzett telektömb már odaveszett. Park lesz a drága telken, a melynek vételárából mindössze 100,000 forintot térít meg a közmunkatanács. A másik, majd 300,000 forintos tömb a Bombatéren van. A méregdrágán vett házakból a tanács ma kilakoltatja a lakókat, hogy másnap borsos kárpótlással visszacsalogassa őket. Miért nem mondja őszintén a közgyűlésnek, hogy az építésről most szó sem lehet. Ne vexálják a lakókat. Örvendjenek, hogy kapnak egy kis kamatot a kidobott pénzért. Avagy valamely magasabb érdek azt kívánja, hogy ez a kamat mennél kisebb
