Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)

1899-09-11 / 33. szám

Í899. szeptember Ü.

MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS

11

f

buzgó működést fejt ki s az egyesület kiadásainak többletét a saját zsebéből fedezi. Mindezekkel szemben azonban sajnálattal tapasztalta az elöljáróság, hogy az elnök osztrák állampolgár s egy kukkot sem tud magyarul, az egyesület vagyona csupán nagyrészt behajthatatlan követelésekből áll, jövedelmei nemcsak a kitűzött czélok elérésére nem elegendők, hanem még az irodai költségeket sem fedezik, végre a tagok száma egy fél esztendő alatt sem emelkedett harmincznál többre. így, bármily pártolásra méltók is az egyesület czéljai s bár visszaélések annak vezetésénél nem fordultak elő, az elöljáróság mégis azt javasolja a tanácsnak, hogy az egyesületet oszlassa fel, nehogy a tagokat újabb czéltalan kiadásoknak tegyék ki az életre nem képes vállalkozás érdekében.

Szidjuk a hivatalnokokat.

Mi szidjuk a hivatalnokokat; ti szidjátok a hivatalnokokat; ők szidják a hivatalnokokat. Mert a hivatalnokokat szidni módfelett könnyű és háladatos feladat. Olyan könnyű és megszokott, hogy manapság már komolyan se veszik és fel sem tűnik, hogy milyen szomorú és szégyenletes ez a dolog. Vagy alapos ugyanis a sok gáncs és szapulás, a mi a magyar hivatalnoki kart a magyar közönség részéről éri, és akkor kétségbe kellene esnünk közhivatalaink állapota miatt,

— vagy nem, és ebben az esetben minden méltatlan szitok egy-egy szégyenfolt a nemzeti önérzeten, mely irigy türelmet lenségében a saját vérét, saját fészkét sem kíméli. Sehol a világon nem találni azt a sajátszerű viszonyt, mely a magyar közönség és hivatalnokaink testületé között fennáll; hol a hivatalnok épen úgy vérének vére, édes testvére a közönség minden tagjának, mint bárki más. Miért mégis a — mondhatni — valóságos gyűlölet, melylyel egymással szembe kei ülnek, kik egymás becsülésére, támogatására, szolgálatára lennének utalva P Nem lehet tagadni, a bajnak egyik fél épen úgy oka, mint a má-ik, — mégis, és annál inkább szégyenletes,

— hogy orvoslásról gondoskodni senki szükségesnek nem tartja. Hogy a magyar hivatalnokok működése lassú, hogy a közönséggel szemben gorombák, udvariatlanok, általánosságban nem lehet tagadni. Mint mindenütt, úgy itt is vannak kivételek, s a magasabbrangú tisztviselők között legfőképen találni ilyet, hanem az átlagos igazság azért megdönthetetlenül e mellett beszél. Könnyebb áttekintés czéljából vegyünk csak egy meghatározott testületet: például a főváros tisztviselői karát. Miért van az, hogy ebben a nagy és intelligens testületben olyan ritka az előzékeny hivatalnok, mint akár a Turul madár? Arról meg ne is beszéljünk, hogy a kezelő hivatalok személyzete milyen színvalon áll udvariasság dolgában.

A legkülönösebb a dologban, hogy a főváros hivatalnoki kara nem is annyira ósdi, hogy magatartásukat azzal menthetnők. Napról-napra csapatostól sereglenek intelligens ifjak a hivatalnoki pályára s így a testület időnként megújult. Ezek az emberek a magánéletben mindenhol szivesen látott és elfogadott kifogástalan urak, kik a társadalomban szégyen nélkül megállják helyüket. Mégis, hivatalos érintkezésben ugyanezek azon rémalakok, kikről a közbeszéd napról-napra olyan keserűen emlékezik meg. Hát a hivatal levegője teszi ezt a különös változást? Mintha bizony a főváros hivatalaiban egyébbel sem foglalkoznának, mint rablógyilkosok vallatásával! Mégis a hivatal inklinálja a hivatalnokok legnagyobb részét a gyűlölt rideg modor, közönyösség, türelmetlenség elsajátítására. A fővárosi hivatalnok túlhalmozódó és majdnem megemészthetetlen munkamennyisége miatt többé-kevésbbé idegessé válik. Fokozza ezt az egyes szakhivatalok és valamennyi kezelőhivatal főnökének fegyelmi rendszere is, kik — többnyire régi világbeli megcsontosodott bürokraták — igazi strázsamester módjára bánnak alkalmazottjaikkal, s ezzel a jobbérzésű embert is valósággal elvadítják. Az alárendelt, megalázott, semmibe sem vett hivatalnok hogyan legyen udvarias, előzékeny a közönséggel szemben, mikor ennek ezégére alatt, a publikum érdeke czímén zaklatják, szorítják unos-untalan. Egyszerű lélektani igazság, hogy a lenyűgözött önérzet ott érezteti erejét, hol a sors — ha csak egy pillanatra is — látszólagosan felül emelte: a közönséggel szemben. Itt érezteti minden elfojtott keserűségét, itt érezteti minden képzelt hatalmát, s igen gyakran megalázott hiúságát.

Némi szerepet játszik a főváros kezelőhivatalnokai kellemetlen hangulatának előidézésében magának a testületnek széthúzó, számtalan esetben inkollégiális volta, százféle elemből való összeállítása is. Sehol annyi különböző neveltségű, műveltségű egyén, ennélfogva sehol annyi összeveszett kartárs nincs a világon, mint a főváros hivatalaiban. Fokozza ezt a választás rendszere is, mely az előrehaladásra törekvésnél a gyengébb lelkűnek irigykedésre ad könnyű tápot s egymás kisebbítésére ösztönöz. Kapaszkodni egymás hátán, gyalázni a másik, a többi észbeli és erkölcsi képességét, mindennapos a város választási küzdelmeinél. Még arra hivatkozni kell-e, hogy a főváros hivatalban mekkora feladat hárul pusztán a napidijas személyzetre, melyben a legkülönfélébb elemek találkoznak egymással, ugyancsak ellentétes érzelmekkel s még ellentétesebb érdekekkel. Nincs a világnak talán az a foglalkozása, mely a főváros napidíjasainak testületében képviselve ne lenne, kik egymáshoz törődni, simulni nem tudnak soha, valamiként jelen kicsinyke állásukba beleilleszkedni sem képesek. Ezek sorából kerül ki, — hála az égnek csupán sajnálatos kivételképen — az a sok közönséges úr, kinek csekélyke hivatali állásához nincs meg a kellő műveltsége, s aztán legtöbb szükségét érzi, hogy a saját becses személye iránt épen nem táplált hódolatot nagyképűséggel, vagy goromba hetven- kedéssel igyekezzék kierőszakolni.

Ezek a bajok feltalálhatók mind közönségesen, de orvoslásuk idők folytán a hivatalok fejlődésével is el fog következni, a mint már számos helyen dicséretes javulást a jelenben is tapasztalhatni.

Mindez azonban csupán elősegíti, de nem magyarázza meg azt a csodálatra méltó kellemetlen viszonyt, melyben a hivatalok személyzete magával a nagyközönséggel szemben van. Ennek főoka, magában a közönségben rejlik.

A magyar közönség nagy általánosságban irtózik a hivataloktól, különösen pedig borzad a fővárosi hivataloktól. Gyűlöli hosszadalmas ügykezelését, igen gyakran érdemben is