Magyar Székesfőváros, 1899 (2. évfolyam, 1-48. szám)

1899-09-11 / 33. szám

Magyar székesfőváros

1899. szeptember 11

ö

egyik gyászhelyről a másikra. Szabadon érintkeznek a temetőszolgák a közönséggel, majd a temetés után posztóikkal együtt betelepednek a villamos kocsikba a gyanútlan utasok közé.

A mostani temetési rendszernek ez a másik legnagyobb hibája. A harmadikról mindnyájan tudunk, a kik a fővárosban valamely temetésen részt vettünk. Mindnyájan átestünk a szűk, fulladt levegőjű szobán, a melyben 30—48 óráig áll a ravatal égő gyertyákkal, növénynyel, koszorúkkal körülvéve. Minden ablak légmentesen zárva, vastag, áthatlan posztó borítja a szomorú hely minden részét. A családnak csak egy, legfeljebb még két — budapesti térviszonyú szobája van, a mely tele bútorokkal és emberekkel. Leírhatatlan, kínos állapot az, a mely minden temetésnél a helyszűke miatt konstatálható.

Ezeken a bajokon akar dicséretreméltó törekvéssel segíteni a tanács. Az egész temetési rendet, a melyet Viola Imre tanácsos legutóbb Milanóban, Münchenben és Drezdában tanulmányozott, új, korszerű alapokra kívánja átalakítani. A temetés nem a lakásból, hanem a nagy temetőkben építendő díszes impozáns ravatalozó házból történnék. A halott csak három, ha éjjel hal meg, 9—12 órát maradhat a lakásban. A koporsóbatétel előtt beszentelhető, de a temetőbe szállításnál kiséret nem vehet részt.

A hatóság a reformnál a legmesszebb menő engedményeket tervezi, hogy se a vallás, se a kegyelet szempontjait ne sértse. A központi felravatalozás a művelt nyugat minden városában megvan. Budapestnek pedig legégetőbb szüksége van rá, mert az itteni lakásviszonyok a temetésre fölötte kedvezőtlenek, az egészség- ügyi körülmények az eddigi renddel össze nem egyeztethetők ; a gyászoló közönség valósággal rabszolgája a temetés külsőségeit megszabó általános szokásoknak, a melyek ellen csakis akkor nyer védelmet, ha a temetés a maga imponáló egyszerűségével olyan helyen történik, a melyet költséges és fölösleges czifraságokkal megha- tóbbá, szebbé tenni nem kell, nem lehet. Ez a hely a központi ravatalos ház, a melyet a kerepesi temetőbe terveznek. #

Az oda szállított halottat a készen álló ravatalon helyezik el. A ravatalozással járó külsőséget a város adja. A Hivatalos házból, vinnék a temető villamos vasútján a kőbányai nagy temetőbe. Ezzel a reformmal a temetés sokkal impozánsabb, bensőbb és mégis olcsóbb lenne. A halottszállítást a városi villamosvasút végzi külön halottas kocsikon. A hatóság a halottszállítás tarifáját így állapította meg:

a) szegény (gratis) hulla, mely hatósági intézkedés

következtében közköltségen temetendő el 1 írt;

b) szolgálati kocsiban elhelyezett hulla után (a

szolgálati kocsiban nyolcz hullának van helye) 3 frt;

c) külön hullakocsiért a különvonatnál 30 frt;

d) dísz-hullakocsiért a különvonatnál 100 írtig;

külön vonatok: a) egy személykocsival, 26 ülőés 24 állóhelylyel 14 frt;

b) két ilyen személykocsival 21 frt;

c) három ilyen személykocsival 28 frt;

d) négy ilyen személykocsival 35 frt.

Az újításnak előre láthatólag sok lesz az ellensége. De őszinte, komoly ellensége nem lesz. Mert a ki a főváros érdekét igazán a szivén hordja, leikéből kívánja ezt a reformot, a mely a valóságos czivilizáczióhoz nagy lépéssel visz bennünket közelebb.

Az adóárverési csarnokok.

A kereskedelmi miniszter felhívta a főváros tanácsát, hogy a nemrég felállított adóárverési csarnokok új intézményéről adjon tüzetes felvilágosítást, vájjon az a gyakorlatban a remélt módon bevált-e? A tanács igen kimerítő jelentésben felelt a miniszternek.

E szerint az adóügyi raktárak és a hatósági árverési csarnokok, feladatuknak minden várakozáson felül megfelelnek. Ez idő szerint ugyan még csupán két ilyen csarnok áll fenn, a Duna jobb és bal partján, s ezek is helyiségeiknek elég tökéletlen volta miatt a kívánatos színvonalra még fel nem emelkedhettek, — mind e mellett a nagyközönség körében már is bizonyos népszerűségre vergődtek. A közönség elég nagy számban látogatja őket s lassanként kezd a vételkedv is megjönni. A hivatásos árverezőket a csarnokokból kezdik egészen kiszorítani, vezetőemberüket pedig végleg ki is tiltották onnan, Ily módon sikerült elérni, hogy az elárverezett ingóságok becsértékének 60°/o-át teszi az átlagos vételár, holott ez az azelőtti adóárveréseknél még kivételképen sem fordult elő. Megszűnt az a régebben meglehetősen szokásos visszaélés is, hogy az árverést vevők hiányában nem lehet megtartani, mert az adós a „hiénák“ vezetőjével megegyezett s azok a kitűzött árverés előtt eltávoztak. Igen hasznosnak bizonyult az az intézkedés is, hogy a hatósági árverések ellenőrzésére egyik kerületi választmányi tag az árveréseken mindenkor jelen van. Szóval a tanács a csarnokok működésével meg van elégedve, s az intézményt a jövőben még fejleszteni és tökéletesíteni akarja. Örömmel üdvözli a miniszternek azt a tervét is, hogy a bírósági és esetleg zálogházi árverésekre, hasonlóan nyilvános állami árverező csarnokokat kíván felállítani. Óva inti azonban a minisztert, hogy azokat magánvállalkozó vezetésére ne bízza, mert ez tönkre tenné az egész intézményt, s azt hasznothajtó üzletté alacsonyítaná le, míg közvetlen állami kezelés és felügyelet alatt úgy az adósok, mint a hitelezők javára fényesen vírágozhatik. Megjegyzi végül a felterjesztés, hogy Bécsben most egészen hasonló tervezeten dolgoznak, annak egy része a szaklapok útján már nyilvánosságra is jutott s az abban felhalmozott anyagnak tanulságos hasznát vehetné a magyar minisztérium is.

Eddig a tanács jelentése...

Felejti azonban a tanács, hogy a közönség körében milyen nagy népszerűségnek örvend az árverező csarnokok működéséhez tartozó transferálás művelete! Hogy tudniillik a lefoglalt ingóságokat a központi csarnokban árverezhessék el, előbb oda is kell szállítani azokat, még pedig az árverés határnapját jóval megelőzőleg. A szerencsétlen adós kénytelen eltűrni ezt a hur- czolkodást és vele járó költségeket és károkat, —- a szégyenről nem is beszélve — még ha az árverés kitűzött idejére tartozását elő is tudja teremteni. Már most mennyivel kínosabb ez a bírósági végrehajtásoknál, h°l a hitelező rendszerint nem hatóság, hanem magánember, kinek a fizetés tekintetében időhaladékra szoruló adóst valósággal kiszolgáltatja a csarnokok rendszere. A bíró-