Magyar Székesfőváros, 1898 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1898-11-21 / 5. szám
12 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1898. november 21 volt 100 líilogramonkint élő súlyban, páronkint 45—50 kiló és a vételösszeg 4 százalékának levonásával. A vág ómarhavásár on a vasárnap megtartott országos vásáron vontatott forgalom uralkodott és a felhajtott igavonó marha nyomott árakon cserélt gazdát. A csütöröki rendes heti vásáron 4524 drb vágómarhát hajtottak fel, 630 darabbal többet mint az előző héten. Első rendű hízott magyar ökörért 28—31 forintot fizettek. A felhajtott vágómarha között 2990 drb szerbiai eredetű szarvasmarha volt. A borjuvásá- rok rendes keretükben mozogtak; a leölt borjút a központi vásárcsarnokba viszik; az élő borjú átlag ára 41 frt volt 100 kilogramonkint élő súlyban. Hírek a városházáról Álom az álványról. A belvárosban, a szép, magastornyu városháza mögött gyönyörű bérpalotát építtet Klotild kir. bercegasszony. Ami azonban a pompás épület illúzióit egyelőre némileg összezsugo- ritja, kétségtelenül az a körülmény, hogy ebből az építészeti remek:.. öböl eddig mindössze csak az állványok vannak készen. Már pedig, akár hiszi nekem valaki, akár nem, minden állvány, még ha a legnagyszerűbb palotát emelik is mellette, — csúf és kiállhatatlan. Különösen pedig Budapesten, ahol az állványok némelykor leszakadnak, de okvetlenül mindig a nyaktörő halál veszedelmével fenyegetik nem csupán a szegény, becsületes tótokat, akik dolgoznak rajta, hanem rang- és nemzetiségi különbség nélkül mindeneket, akiket balsorsuk arra kényszerit, hogy napi elfoglaltságaik közben épülő házak közelében járjanak-kel- jenek. Kivételt e veszedelem alól legföljebb csak az illető építészek élveznek, akik tudvalevőleg soha feléje sem néznek az állványaiknak. Ezért kellemetlenek tehát az állványok Budapesten. Valamennyi között azonban mindenesetre legkellemetlenebbik — legalább bizonyos köröknek — az az állvány, amely Klotild kir. hercegasszony épülő palotája mellett meredez alig egy-két méternyi távolságból a régi városháza felé; és annak is éppen a felé a hátsó része felé, ahol az első emeleten a városi központi pénztár helyiségei vannak. Ugyszólva csak egy ugrás az emeletmagas állványról, s a derék akrobata — elgondolni is szörnyű — már ott kapaszkodhatik a központi pénztár valamelyik ablakján. . . . . ur a központi pénztár derék kezelője kétségbeesetten nyöszörgött. A pénztár ablakával átellenben, az emeletnyi magasságban húzódó állványon három sötét alak állott. — No, — szólt az egyik, — itt jó helyre kerültünk. —- Nézzétek, mi van a szomszédságunkban. — A városháza. — Több — a városházának az a része, ahol a központi pénztár helyiségei vannak. Ennél jobb vis-á-vis-t négyesben sem kereshettünk volna. — És hármasban leltük meg — szólalt meg most a harmadik, kinek toprongyos alakját épp most vonta körül dics sugárral a holdvilág. Mert éjjel volt. Odalent valahol az utczán egyhangú, lassú koppauások jelezték, hogy valaki sétál a közelben. A rendőr volt. — Hé, — kiáltott föl az állványon levő három alakra, — mikor a holdfény jóvoltából megpillantotta őket — mit keresnek magok odafönt. Az első, akit czinkostársai csak „ravasz keresztesvitéznek" hívtak (t. i. a keresztvasakról, amelyek fölfeszitése szakmájának egyik gyöngyei közé tartozott), rimánkodva felele a rendőrnek : — Szegény hajléktalanok vagyunk, uram, s ezen az állványon keresnénk nyugvó helyet! A rendőr reá rivallt. — Semmi hajléktalanok ! Kutyák ! Bekísérlek mindnyájatokat'! Eltolonczollak! Fölakasztatlak. És nekiindult, mint Szialai a Gésák-ban, hogy megmászsza a póznát. — Rendőr! — ugrott elibé most az állvány szélére a harmadik toprongyos villogó szemmel — közeledni ne merj hozzánk. Mi nem vagyunk hajléktalanok, mi betörők vagyunk, s a központi pénztárt akarjuk kirabolni! A rendőr visszahőkölt: — A központi pénztárt? Ezzel illedelmesen szalutált, és szép csendesen visszamászott a földre. — Itt van — szólalt most meg a második toprongyos, egy koronát dobva le a rendőrnek, — menjen barátom és igyék meg egy pohár szilvóriumot az egészségünkre. A rendőr gondolkozott egy darabig, vájjon csakugyan mit válasszon: a három betöröt-e, vagy a koronát ? Választása nehány pillanatnyi tusa után a koronára esett, még pedig nem csupán azért, mert egy korona nem csak egy szegény rendőrre, de akár az orleansi hercegre is csábitó dolog, hanem — és főképen — azért is, mivel hogy a koronán lehet szilvóriumot inni, három betörőn pedig nem. Ismct szalutált, tehát és lábujjhegyen távozott. A város- ház-utezában szemközt jött vele egy másik rendőr; visszatartotta. — Pszt! ne menj arrai ott betörés készül. A három betörő pedig ezalatt még közelebb húzta az állványdeszkákat a városházához, és az ablakon át lassan, de biztosan bemászott a központi pénztár helyiségébe. — Öcsém, — súgta egy poczakos vén köteg ezresbankó, a mellette heverő százas-csomaghoz, — öcsém, itt jár valaki. — Tolv . . ! sikoltott föl rémülten a százas, de nem fejezhette be, mert a szekrény ajtaja ugyanekkor fölpattant, s a százas csomóra pedig egyidejűleg egy hideg kéz nehezedett. — Ez a befolyt útadó, — jelentette ki az első a toprongyosok közül, — tehát, mint utonállóé, az enyém. — Ez, — szólalt meg mogorván egy más pénzcsomagra mutatva a másik toprongyos, — a jótékonysági alapok pénze ; következéskép, mint aki mellesleg az emberek jótékonyságára utalt koldus is vagyok, — az én pénzem. — Ez pedig — harsogott a legtoprongyosabb, vagy, ha úgy tetszik, legtopabbrongyos harmadik — a városi tisztviselők nyugdíjalapja; tehát, mint a naplopás édes nyugodalmában élő személyiségé, — ez az én vagyonom. Ezzel mind a hárman zsebrevágták a bankjegycsomagokat és a merre jöttek, az ablakon, mind a hárman nyugodtan távoztak a helyiségből. ............ur, a pénz tárnok, aki épp ebben a pillanatban nyitott a szobába, felorditott: — Zsiványok! . . . Ugyanekkor az éjjeli szekrényről egy heves kézmozdulattal leütötte a gyertyát, amely csörömpölve esett a parkettre. . . . . ur kinyitotta a szemét. Otthon volt. Reggeledett. * Rudnay főkapitány ur pedig, akinek ez a „betöréses álom“ — mint talán nevezni lehet, szintén a fülébe jutott, ha lopásról, sikkasztásról, rablásról, avagy gyilkosságról jön hozzá följelentés, csöndesen, jóízűen mosolyog. — Óh, óh! . . . Önt meglopták, kirabolták, megölték ? Talán álmodta az egészet ? Mert Budapest közbiztonsága —- naponta nehány száz rablást, gyilkosságotl leszámítva, — változatlanul kiábrándító, Álmodó.
