Magyar Székesfőváros, 1898 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1898-11-14 / 4. szám
8 MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 1898. november 14. Azzal, ha valakit valamilyen minőségben az iró asztalhoz ültetnek és valami munkát rábízva hónapokon, sőt éveken át, szó nélkül ott hagyják, inig csak véletlenül vagy ötletszerűen ismét más munkával meg nem bízzák, nem öntudatosan dolgozó embert, hanem csak szűk korlátok között tespedő gépet nevelnek. Önérzetét, munkakedvét neveljék. Tanítsák gondolkozni, a saját lábán járni és szerettessék meg vele azt a munkakört, melyet vele betöltetnek, az által, hogy időközönként megérdemelt elismerésben és jogosult előmenetelben részesítsék és a hatás nem fog elmaradni. Igaz, hogy ezen üdvös irányzatnak napról-napra nagyobb útját állja a protekció. A bizottsági tagok gyakran legyőzhetetlen nyomást gyakorolnak a polgármesterre és a tanácsra. Ez a választási rendszer átka, mely a kenyér kérdése miatt a legönállóbb gondolkozásul is megingatja és a tisztikart is sok esetben teljesen hasznavehetetlen egyénekkel megbénítja, de ha a napirenden lévő nem- törődést a tisztikar szellemi és erkölcsi nevelése váltaná föl, a munkakönyv behozatalán kívül mégis csak maradandóbb sikereket lehetne elérni. Kevés, de kipróbált és jól díjazott munkaerővel bizonyára többre mennének, mint azzal a szerencsétlen rendszerrel, mely a hatósági hivatalokat kosztházzá változtatja. Követeljék meg a jó és gyors munkát, de osz- szák is föl arányosan és űzessék is meg jól és felényi erővel töbre fognak haladni. A munkakönyv sem ügyességet, sem munkaképességet, sem szorgalmat nem fejleszt. Laikusnak port hinteni a szemébe, talán alkalmas eszköz és arra is jó, hogy a tisztviselő önérzetét sértse, de más haszna nincs, ha csak nem az, hogy néhány százforinttal nagyobb lesz a papiros és könyvkötő számla. Valóban különös, hogy az a sok okos és tap asztalt bürokrata, a ki abban a számonkéröszékben ül, a tisztikar munkaerejének és hasznavehetőségének fejlesztésére és biztosítására valami tartalmasabbat nem birt kitatálni. Ukázok, munkakönyvek és több efféle bürokratikus biztatók, vajmi üres szurrogátumok, midőn a hivatalos ügymenet valódi reformjáról az egyéni felelősség és önálló hatáskör megteremtéséről is lehetne szó. Lényeget, lényeget keressenek tisztelt uraim! A formalitások, a rubrikák és a slendriánból van már elég részük, önöknek is, meg a hivatalokat járó érdekelt közönségnek is. Itt az idő, hogy ne csak az emberek mai gépies alkalmazásán, de rendszert is változtassanak. Hogy megszabadítsák a sok fölösleges sallang és cafrangtól. Hogy önállóvá, de felelőssé is tegyék a tisztviselőt. Akkor majd nemcsak dolgozni, de gondolkozni is megtanul és felényi idő alatt lesz képes munkakörét betölteni. Mig azt nem teszik, hiábavalók lesznek a munkakönyvek. Mert nem a munkakönyv, hanem a végzett munka, nem a holt iktatószámok, hanem az elért munkaeredmény számit. Ne komplikálják a rendszer gépezetét még egy kerékkel, hanem egyszerűsítsék és pótolják friss, józan észszel. Erre van nagy szüksége mindenkinek, ki az élet praktikumával őszintén számot vet. Az uj városháza helye. Vessünk egy merész pillantást a jövőbe. Képzeljük el, hogy egynémely bontó Temesváriak már lebontatták saját külön tótjaikkal a Ká- roly-kaszárnyát s annak tégláiból, köveiből már épül a százhetvenhetedik tisztviselő- vagy egyéb családi lakóház-kolonia valahol a „Kutitói“ határban, a mely, mint a telekparcellázók hirdetik, a legeslegközelebbi jövőben okvetlenül a fővároshoz fog csatoltatni; nyervén ez által rövid idő múlva vízvezetéket és csatornát, villanyos világítást és épp oly villanyos vasutat, telegráfot és — telefont, postát és vigadót, granit- kocka-kövezetet és külön központi vásárcsarnokot, iskolát és rendőrséget, vágóhidat és külön temetőt s számos egyéb kényelmet is. Azt is el tudom képzelni, az Uj-épület terület közmegelégedettségnek örvendő példája nyomán, hogy a lebontás után igy maradna a hely, a jövendő uj városháza helye egy ideig pusztán; addig, a mig képzeletünk leszokik az otromba kaszárnya száz ablakos homlokzatát ott látni a Károly körút útvonalában s megszokjuk azt a nagy területet, a mely a jelenlegi Deák-térrel együtt egy óriási térséget alkot, a melynek közepéről az evangélikusok temploma és iskolája a mi jövőbe látásunkban a kaszárnyával együtt esett a csákány áldozatául, hogy utat adva a főváros szabályozásának, talán még szebb, de mindenesetre megfelelőbb helyen nyerjen újra elhelyezést. Képzeljük el ezzel, hogy a Károly-körut, mint olyan, már a Ros- tély-utcza sarkánál ér véget s az a terület, a melyet a Károly-körut VII. kerületi oldala, a Deák-tér határvonalai, a Sütő-utca a Gránátos-utca megtört részének főposta oldala és a Rostély-utca határolnak, mint egységes tér áll rendelkezésünkre, hogy erre tetszésünk szerint helyezzük el a főváros uj székpalotáját. A mikor ez igy szépen elő van készítve, akkor én meghivom a világ legnevesebb építészeit, a kik teljesen elfogulatlanul, nem ismerve a mi sokszor kicsinyes, nagyobb szabású, vagy nálunk szokatlan eszméktől fázó gondolkozásunkat, jönnének el, nem hogy bírálatot tegyenek pályázati tervek felett, mert az már meg volt és bírálat előtt mindenki tisztelettel meghajolni tartozik, hanem hogy eszmét adjanak saját felfogásuk szerint arra, miként kellene elhelyeznünk a városházát, s szabályoznunk környékét. Együtt érkeznek meg vendégeim mind a nyugati pályaudvaron s én végigsétáltatom őket a hosszú, egyenes Váczi-köruton s a mig az elejére érnek, kissé megismertetem velük a várost., Lássák tisztelt uraim, a kiket, hogy kartársaknak nevezhetek, reám nézve le sem irható dicsőség, ime itt van az a Budapest, a melyet Önök legnagyobbrészt szeretetreméltó tájékozottsággal Bukaresttel szoktak összetéveszteni. Mi vagyunk az az amerikai gyorsasággal fejlődő város, a melynek egyik városrészét a házspekulánsok előkelő kasztja Chikágó névre keresztelt főleg azért, mert az amerikai Chikágóban aránylag kevés házban igen sokan laknak és sok a pénz, mig a pesti Chikágóban sok házban kevesen laknak, ellenben ugyanott semmi pénz sincsen, de üres lakás annál több. Mint méltóztatnak nem látni, ezen az útvonalon, a melyen haladunk, volna a mi Szent-István bazilikánk, a mely látszanék, ha megfelelő téren állna s a mely méltó haragjában hátat fordít annak az útnak, a mely legjobb akarat mellett sem tud elég széles lenni arra, hogy kellő szemlélő pontot nyújtson ezen leg- monumentálisabb templomunknak.
