Magyar Székesfőváros, 1898 (1. évfolyam, 1-10. szám)
1898-12-26 / 10. szám
18981'deczember 26. MAGYAR SZÉKESFŐVÁROS 13 Délelőtt (a latin óra alatt) kisorsoltunk egyet, aki a pénztárhoz rohanjon és beszerezze a szinházi jegyeket. Akkor még nem voltak nagyráíátók a diákok s vágyaik nem terjedtek túl a karzaton. Húsz kraj- czár volt a jegy ára. ezek a helyek azonban akkor még nem voltak megszámozva, hanem aki előbb jött, előbb ült. Délután öt órakor már egész tábor állott a színház előtt. Öreg asszonyságok, vidám házmester-kisasszonyok, diákok és néhány csibézer (Dudái műnyelven csirkefogó). Ha nagyon hideg volt, a csibézerek és diákok kisebb harczokat vívlak a kapu előtt, vagy a bezárt kapunál tolongott az egész közönség s az elül állókat már egy félórával előbb szorította neki a kapunak a hátul állók csoportja. Valóságos raj volt, amely csüg- gött a kapun, egymásra simulva. Valamivel öt óra után nyíltak ki a kapuk. (Mi egy kis nagyzással kapunak neveztük azokat a szűk oldalajtókat is.) Eszeveszett csatakiáltás töltötte be a levegőt s az ifjúság szédítő iramban igyekezett fel a lépcsőkön. Ha nagyon közel ért az elöl rohanóhoz egy később indult, azt az elől levő szelíden vissza legyintetté s ilyenkor rendesen egy-egy öreg néni borult fel, ami szintén nem volt megvetendő miúatság. Főnt, már úgy ismertük a jobb helyeket, hogy az mesés volt. A magas utolsó padra egyetlen szökéssel kapaszkodtunk fel s a padok tetején rohantunk le az első sorba, közel a középkarzalhoz. Ilyenkor az öreg nénik már mosolyogva nézték ádáz küzdelmünket, mert ők harmincz krajezáros helyen ültek. Ez a háborúskodás már csak azért sem volt érdektelen, mert minden a szimatra volt bízva. Az egész színházban nem égett tudniillik egy éjjeli mécses sem és mi koromsötétben száguldoztunk és kerestük meg helyünket. Kissé hűvös szellő lengedezett, mert még csak akkor tájban kezdettek fűteni, de mit bántuk mi. Mikor az egész csapat elhelyezkedett, akkor kezdődött a polgári boldogság. Kiki előkereste világitó szerszámát. Ä gyertyák aljat szépen megolvasztottuk a gyufalángnál s oda ragasztottuk a párkányzatra. A téli kabátok zsebéből nnpfényre kerültek a latin remekírók lapjai, meg a puska (ez nem öldöklő szerszám, hanem diák boldogság — kész fordítás —) és szelíden bifláztuk a holnapi leczkét, mert a tanár ur ott ült a földszinten, ha meglátott valamelyikünket, az másnap felelt (Hiába, minden boldogság nyomán ott jár a lehangold;.) Az öreg nénik kis kosarából előkerült az uzsonnakávé s a boldog nagy család szelíden élt a kisebbik otthonában. Aki tudta leckéjét, az azután hódolni kezde t az örök í-zerelemnek. A házmester-kisasszonykákat mind ismertük személyesen, his/en amikor a Hausmann-kisasszonyok tánciskolájából megszöktethettük a vak zongoristát triuin- fusban kisértük el a kék csillagba, ahol már vártak a házmester-kisasszonyok s azok az áldott jó lelkek, téi yleg tudtak már táncolni és szívesen elkallódtak velünk. A Hausmann-kisasszonyoknál úgy is úgy vigyázott minden mozdulatunkra a táncmester és a szabadabb mozgást annyira korlátozták a mamák és szigorú kisasszonyok, hogy a tánc gyönyöreiről még csak sejtelmünk sem volna, ha a kék'csillag húsz krajcáréit meg nem könyörül rajtunk. A színházban tehát előadás előtt megbeszélhettük a tánciskolái gyönyörűségeket. A vezértáncosnők itt bemutattak a mamájuknak, aki viszont megbízott bennünket, hogy tisztességesen hazakisérjük 10 órakor leánykáját. Lassankint azután kigyulladtak a gázlámpák és gyülekezni kezdett a páholyok és a földszint közönsége. Ilyenkor ismét nagy változáson ment át a karzat. A házmester-kisasszonykák visszavonultak az ismeretlenség homályába és mi komoly önérzettel könyököltünk ki a párkányzatra. A reális élet eltűnt s kezdtek megjelenni az ideálok, Egy-egy szőke fejecske, tömeges pirulásokat idézett elő a karzaton. Csillogó fiú szemek száguldozva kerestek egy egy leánytekintetet és a páholyok mélyéből egy-egy bodros fejecske diskréten intett jóestét fel a karzatra. A Hausmann kisasszonyok tánciskolája legyőzte a Kék csillagot. Majd zsongani kezdett az egész színház. A nagy- kendős hölgyek elővették a földszinten a horgolásukat s egészen con amore csevegni kezdettek, mi meg egyenkint néven neveztük az érkező színház'átoga- tókat. — Nini — Borosék páholyában ma csak heten vannak. — — Beteg a Gusztika, meg a kis Jóska, ezért nincsenek itt. A páholyok kedélyesen csevegnek egymás mellett, sőt szemközt is, a földszint össze ül. Mindenki behozza magával a felső ruháját, mert a budai ember nem ad tiz krajcárt azért, hogy hideg kabátot öltsön magára előadás után és a színház kőkemény székei szívesen kiáltanak egy kis puhábbá tételt. Csak az első sor férfiai lépnek be felső kabát nélkül. Ok a várszínházt grófok. Fekete kabátban jelennek meg. Komolyan és méltóságteljesen lépkednek végig a színházon és hideg elegancziával üdvöz- lik az ismerősöket. A budai torna egylet béreli az első sort s a tagok egészen pesti styíben kötelesek látogatni a színházat. A budai rossz nyelvek azt mondják, hogy az egyesület fölszerelésében található 12 fekete kabát, mely a szinházkabát nevet viseli és a melyet viselni tartoznak a tagok, ha a színházba mennek. A. felsőkabátjaikról is tud egy csípős történetet a budai pletyka. Gonoszkodó hunczutsággal azt beszélik, hogy az elnöknek muszáj páholyt bérelnie, s ebben a páholyban tartja a várszinházi Nemzeti Kaszinó a téli kabátjait. Persze azokban a boldog időkben, amikor még a színházat délután ötkor nyitották ki, ez az első sor nem volt ilyen privilegizált hely. Akkor ott is nagy- kendős, kötéses tauácsosnék ültek, akik vidáman sza- pulták a Vár szennyesét. Ez a publikum arról volt nevezetes mindig, hogy soha nem tapsolt s ez alól a szabály alól csak egy művésznő kedvéért tett kivételt, de annak is meg volt a maga oka. Mikor Ábrányiné pályája kezdetén voh, operai szokás szerint a Várszínházban jutott eleinte nagyobb szerepekhez. Mielőtt azonban a színpadra lépett volna, ott ült mind g a színház páholyában a családjával. Őt hát a Várszínház törzsközönsége csak úgy nevezte :
