Fővárosi Hírlap, 1937 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1937-12-22 / 51-52. szám

Jubileumi Husxon&aíodlK évfolyam 51—52. S2dm eMSIMBSHMHMBaWMkl Előfizetési ár: MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN EGÉSZ ÉVRE ................24 PENGŐ FÉ LÉVRE.......................12 PENGŐ EG YES SZÁM ÁRA: 50 FILLÉR FELELŐS SZERKESZTŐ: DACSÓ EMIL Szerkesztőség és k i a d ó h i w a t a 5: BUDAPEST, VI., ANDRÁSSY-ŰT €0. Árusítják az összes IBUSz-pavillonokban Telefon: 1-137-15 - Postacsekk: 40.424 Huszonöt esztendő Huszonöt esztendő repült el a fejünk fölött. Huszonöt esztendővel ezelőtt jelent meg a Fővárosi Hírla/p első száma, amelyről ak­kor még csak a szerkesztő és a szerkesztőség érezte, hogy hivatást fog betölteni. Hogy ez így volt, annak nincs erősebb, határozottabb, megcáfolhatatlanabb bizonyítéka, mint az, hogy a Fővárosi Hírlap megérte huszonötödik esztendős jubileumát. Ahogy végigtekintek az esztendőkön, amelyek egymás mellé sorakoz­tak, nem érzem többé azt az izgalmat, azt a lázt, amely minden egyes újságszám megszü­letését megelőzte és követte. Nyugalom és derű honol az egymás mellé sorakozó kötete­ken, pedig sok-sok izgalom vonult végig ezen a huszonöt esztendőn. Nagy időket éltünk, harcoltunk, verekedtünk, ötleteket adtunk, kritizáltunk, sebeket osztottunk és sebeket kaptunk. De mindig lovagias ellenfél marad­tunk. Huszonöt esztendő elmúltával az a bol­dog érzés hatja át a szívemet, hogy az idők távlatában minden küzdelem, minden harc és minden izgalom a legszebb harmóniában, a munka harmóniájában olvadt föl. Huszonöt esztendő izgalmaiból, verekedéseiből, vitáiból, harsány kiáltásaiból, kardvillanásaiból nem maradt más hátra, csak huszonöt esztendő munkája. Huszonöt esztendőn át ezeken a hasábo­kon mindig és mindig másokról beszéltem és beszéltek azok, akik velem írták ezt az újsá­got, akik odaadó és lelkes tollal, velem együtt szolgálták Budapest közönségének és Buda­pest kommunitásának érdekeit. Ma úgy ér­zem, huszonöt esztendő múlva először, nekem is szabad és nekem is kell szólanom. Legelső szavam a barátaimé, a munkatársaimé, eleve­neké úgy, mint a holtaké. Egy újság huszonöt éven át fölépült hasábjai óriási labirintust alkotnak. Ebben az útvesztőben sok derék, te­hetséges és hivatásának szentségétől elragad­tatott barátom volt segítségemre. Voltak, akik csak rövid ideig járták velünk a közös utat és aztán eltűntek a nagy magyar sajtó más-más labirintusaiban. De minden sor, amivel hozzá­járultak ahhoz a könyvtárhoz, amelyet ma a Fővárosi Hírlap huszonöt kötete alkot, kelle­mes emlék számomra, amely hálára kötelez. Voltak, akik évtizedes munkával álltak segít­ségemre, tántoríthatatlanul küzdöttek velem. Közülök néhányan már az anyaföldben nyu­gosszák az élet, a munka fáradalmait; de van­nak olyanok is, akiknek hűségét és barátsá­gát negyedszázad óta élveztem. Nélkülük én magam, egy szál ember talán mozdulni sem tudtam volna, de az ő erős válluk köny- nyedén viseli a hatalmas kupolát, amely hu­szonöt év munkája fölött emelkedik. yelük egy sorban kell megemlékeznem a Fővárosi Hírlap hűséges közönségéről. Az ün­nepi órában érdemes volna efölött a közönség fölött seregszemlét tartani, mert meggyőződé­sem, hogy egész tömegét találhatnám azok­nak,^ akik, mint hűséges olvasók együtt jubi­lálnának a Fővárosi Hírlap kitartó írógár­dájával. Tisztelettel és hálával köszöntőm végül Budapest székesfőváros adminisztrációjának mai vezető egyéniségeit és a törvényhatósági bizottságnak ama tagjait, akik mély és elvá­laszthatatlan eszmeközösségben élnek velünk. Ez a köszönetéin azonban nemcsak a mai élők­nek és ma dolgozóknak szól, hanem azoknak I is, akik huszonöt esztendőn át vezető egyéni- | ségei voltak a városházának és a főváros la­kosságának. Ezek a kiváló személyiségek szinte kivétel nélkül mindnyájan és minden­kor barátai voltak a Fővárosi Hírlap-nak, amely támogatta őket, amikor nagyot akar­tak és szépet alkottak, de kritizálta és tá­madta akkor, amikor a magunk becsületes meggyőződése szerint nem a leg-helyesebb útat választották. Fájdalmas igazság, hogy a fél- multtal szemben mindig igazságtalanok szok­tunk lenni. A ma mindig harcban áll a teg­nappal, a tegnapelőttön pedig rendesen már csak sajnálkozni szokott. Ügy érzem, hogy ez az ünnepi óra megtisztított engem ettől az emberi gyengeségre valló gondolkozástól en­gem is és azokat is, akik velem együtt ennek a huszonöt évnek történetét összeállították. Ebben az ünnepi számunkban a múlttal, a mával, a múlt és a ma embereivel szemben úgy igyekszünk leróni hálánkat, hogy meg­írtuk Budapest utolsó negyedszázadának tör­ténetét úgy, ahogy az a Fővárosi Hírlap régi köteteinek tükrében mutatkozik. Ez a mi ün­nepi ajándékunk nemcsak az olvasónak, de a huszonöt esztendő szereplő egyéniség*einek is, akiket bárhova sodort az élet, akár élnek, akár örök nyugodalmukat alusszák, tisztán látó szemmel, becsületesen gondolkodó fejjel, az objektivitás lelkiismeretességével emlékezünk meg mindenkiről. Bűnösök lennénk és az általános emberi gyarlóságnál is gyarlóbbak, ha nem így cse­lekedtünk volna. Hiszen itt a nagy bizonyí­ték, ez a gyönyörű világváros, amely a maga erejéből lett azzá, amivé lett- Egy nagy ma­gyar államférfi mondta el egyszer egyik be­szédében, hogy minden kis német állam szék­helyén hatalmas fejedelmi kastély, udvari könyvtár, fejedelem alapította egyetem, ud­vari múzeum és udvari színház áll fenn és a tudományos és művészeti akadémiákat is a fejedelmek létesítették. Minálunk még a bu­dai királyi várat is közadakozásból létesítet­ték. A telekkönyvben, mint a magyar nemzet tulajdona szerepel. Grassalkovich herceg gö­döllői palotáját a nemzet vásárolta meg feje­delmi nyaralónak. Nemzeti Múzeumunkat Széchenyi Ferenc, az apa. Tudományos Akadé­miánkat Széchenyi István, a fiú alapította. Szépművészeti Múzeumunk alapjait a herceg Esterházy nemzetség képvásárlásai vetették meg. Száz éves Nemzeti Színházunk szintén nemzeti alapítás. A reformkorban a nemzet­nek, a karoknak és a rendeknek kellett pótol- niok azt a munkát, amit a fejedelmek és az államférfiak elmulasztottak, nem egyszer szembeszállva az osztrák érdekektől vezetett államhatalom akadékoskodásával. És ha ez így van, aminthogy így van, akkor százszoro­sán büszke lehet Budapest székesfőváros, amelynek minden köve, minden vakolata, minden cseréptetője. minden cirádája és min­den kolosszális alkotása a város népének munkájából származik és minden alkotás, amely ezt a várost ékesíti, nagy polgármes­terek, kiváló főtisztviselők és ragyogó elméjű várospolitikusok kezdeményezésére létesült. Ezeknek az alkotásoknak igen nagy részét az a huszonöt esztendő teremtette meg, amely alatt a Fővárosi Hírlap is komolyan ható té­nyező volt és józan kritikájával, gazdagon áradó ötleteivel nem egyszer volt segítségére azoknak, akik irányítottak és teremtettek. A huszonöt esztendő azonban sok-sok súlyos tö­rést szenvedett. Világtényezők parancsoltak ránk szünetet az alkotásokban, a világháború vérzivatara száguldott el fölöttünk, forradal­mak gyűlölködő levegőjében hervadt a régi szép vetés, majd a hatalmas világgazdasági krízissel kellett megküzdeni a fővárosnak. És mindezt győztük, mindezt bírtuk és volt annyi erőnk, hogy a világháború és a forradalmak után újra épüljünk és sebzetlenül kerüljünk ki a hatalmas gazdasági világkrízisből. Mind­ezt pedig azért, mert a vezetők és a nép egy­aránt tudták, hogy a vesztett háborií folya­mán megcsökkent fizikai erőt csak erkölcsi és szellemi erők meghatványozódásával lehet visszaszerezni. Huszonöt esztendő szép és boldog éveket váltogatott, fájdalmas, a világtörténet szá­mára is borzalmas időkkel. És mi úgy érez­zük, hogy a világesemények dübörgésében, a ’t vérzivataros idők üvöltő orkánjában, a fáj­dalmas sikoltások között is szükség volt a mi vékony hangunkra, amely kitartóan és végül is minden poklok elmúlása után szilárd hit­tel és eredményesen hirdette a békés munka világmegváltó hatalmát. Ennyi érdemet ro­vunk fel magunknak, amikor néhány perc alatt negyedszázad filmjét visszafelé for­gatjuk. Boldog érzéssel nyugszunk meg ezen a na­pon a szerintünk jól és kötelességtudóan vég­zett munka után. És boldogan állapítjuk meg, hogy amíg huszonöt esztendőn át szántotta irónunk a papírost, sercegett a toliunk és kat­togott az írógépünk, azalatt a budai oldalon két, és a pesti oldalon két új közigazgatási kerület született, a főváros lakosainak száma százhuszonötezerrel emelkedett és épületeink tizenkétezerrel sokasodtak meg. A főváros al­kalmazottainak száma háromszorosra, a köz­ségi választóké hatszorosra, az országgyűlési választóké négyszeresére emelkedett. És szol­gáltuk a magyar kultiírfölényt, amikor hu­szonöt esztendő alatt negyvenkétezerről két- százharmincezerre emeltük a fürdőszobák szá­mát. A kultúra, a higiéné, a szociálpolitika áldásai dúsan hullottak a városra. Nem soro­lunk itt föl most számokat, hogy hány ággyal szaporodott a kórházak bútorzata, hány millió és millió pengőt adott a főváros szociális cé­lokra, de megállapítjuk, hogy Budapest meg­hosszabbította polgárainak életét. Huszonöt esztendő alatt elértük azt, hogy a hetven­nyolcvan éves öregemberek száma kétszeresre emelkedett. Ez csak egy határszám. De a pesti polgár tudni fogja, mit jelent. Háborúk, for­radalmak, gazdasági válság ellenére Budapest úgy gondoskodott lakosságának minden réte­géről, hogy az emberi életkor emelésében va- lóságg*al rekordot állíthat föl. Istenáldott munka volt ez és Istenáldott munka lesz az, ami most fog következni. Hu­szonöt esztendő sok súlyt rakott a mi vál­tunkra is, barázdákat húzott az arcunkra és irtást végzett szürkülő hajunkban. De boldo­gok és hálásak vagyunk, hogy ennek a nagy kornak lehettünk krónikásai. Ez a huszonöt esztendő munkája sem gondolkozó agyunkat, sem tollforgató kezünket nem fárasztotta ki- Itt állunk készen az új huszonöt esztendő mesgyéjén, hogy szeretettel és lelkesedéssel szolgáljuk tovább a mi drága Budapestünket. Dacsó Emil

Next

/
Thumbnails
Contents