Fővárosi Hírlap, 1937 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1937-08-11 / 31-32. szám

Budapest, 1937 augusztus 11,

s

2U ORB- ÄRA 1 P 32 f '

N I K O T E X MINŐSÉGBEN 1 P 56 P

c7j tinin király tiapjálúl (Szent ~Js ti) áu HCl ti i}

Oiíídapest vilii(jaáeosi álmai (él évszázad előtt

Tessék elhinni, hogy minden János bácsi volt valaha Jancsika is. És minden Jancsikából János bácsi lesz, — ha megéri. Ez a természetes folyamat teljesedett be Magyarországon, a magyar íő- városban István király ünnepével. Félévszázaddal ezelőtt, a nyolcvanas években még csak István király napját ismerte és ünnepelte őszinte lélekkel a magyar nemzet, ma pedig- a szent király emlékezetének egész hetet szentel és ez alatt a fél évszázad alatt csodálatosan összeforrott a Szent István-Hét nemzeti hagyományainak; megünneplése Budapest világvárosi vágyaival, álmaival. Egészen különös: fél évszázadddal ezelőtt éppen úgy István király napjára írták a nagy cikkeket Budapest világvárossá való emeléséről, mint ma. Csak akkor még az idegent, aki majdan Budapesten lesz íorgandó, egyszerűen ^touristá“-nak nevezték. Tegyünk egy kis kirándulást ezekbe a nyolcvanas évekbe és nézzük meg, hogyan ábrándozott a budapesti magyar, a budapesti író, publicista arról, hogy mi lesz, ha majdan egyszer világváros lesz a mi gyönyörű Budapestünkből.

*

A nyolcvanas évek akármelyik esztendejét vehetjük. De mindenesetre augusztus van, István király napja körül, amikor még rekkenő meleg a nyár. A pesti kávéházakban, korzókon mindenki egyl fiatal hoinvéldhuszár-,főhadnagyról, bizonyos Nándor hercegről beszélget, aki a múlt nyáron még Jászberény és Rákoskeresztúr között részt vett a nagy hadgyakorlatokon. Kis, hegyes, selymes szőke szakálla, gyermeteg arca és kemény sasorra azonban eltűnt a magyar életből. Elvitték Bulgáriába királynak, ahol I. Ferdinánd néven uralkodik. Ezt az esetet hányják-vetik meg most a pestiek, akik között természetesen ia nyaralásból hazatért előkelőségek tűnnek föl leginkább. De melegen üdvözli az utca a nyári vakációból hazatért színészeket és írókat is. Ezekkel az idén, vagy már egy pár év óta valami különös dolog történt. A pesti színészek nem igen jártak külföldre, sőt akadt közülük igen sok olyan is, aki a Szikszay- ban nyaralt. A többség azonban a budai hegyeket szállta meg a múltban, most azonban a Lipótváros kiszorította őket a budai hegyekből. Elindultak tehát fölfedező utakra és fölfedezték, lefoglalták maguknak a Duna partjait. Újpest és Leány- falva: ezek az írói és különösen a színészi nyári kolóniák. Újpesten az Odry- és a Maleczky-dinasztia, szóval „az operai nagyhatalmasságok“; Leányfalván a Nemzeti Színház nagy és apró szentjei telepedtek meg, sőt még a színházak súgói is Leányfalva levegőjében erősítik meg kifáradt tüdejüket. Leányfalvát különben tulajdonképpen Gyulai Pál fedezte föl és máris köréje gyülekezett a Teleky Pál, Helvey Laura, Alszegi Irma, ML hályffy, Kőrösmezei Tóth Imre és Császár Imre. Paulay Ede és Vizváryék csak kirándulók Leányfalván.

Most, hogy hazajöttek, élénken magyarázza az egyik leányfalvai a többieknek:

— Gyorsan elmúlt megint a nyár, horgásztunk, fürödtünk a Dunában, délután megvártuk a pesti gőzöst és a pesti lapokat, a nők itt a toalett kérdéseit nem ismerik és ha vetélkedésre kerül a sor, hát az abból áll, hogy kinek a tyúkjai a jobbak és kinek a gyümölcsfái teremnek többet. Mert hétszilvafásak lettünk, esszük a magunk cseresznyéjét és barackját, isszuk a magunk borát és megalakultunk mint leány falvi közbirtokosság Gyulai Pál elnöklete alatt és elhatároztuk, hogy építünk utakat, sétányokat és ezek költségeit összeszavaljuk és összeénekeljük.

*

De már itt az újság, amely István király napjáról elmélkedik és úgy beszél, hogy ma is leírhatnánk:

— Égy elnézem azokat a karavánokat, melyek az ősi hagyomány sugallatára, a „dicsőséges Jobbkéz“ tiszteletére igazi zarándok-útat tesznek meg kánikulai melegben ,,kéjvonat“-nak csúfolt izzasztó kemencékben. Itt hullámzanak föl s alá a főváros utcáin, amelyeken szokatlan élet kezd pezsegni zajos, üde, hamisítatlan jókedv veti tulipiros fá- tyolát a portól, füsttől bámult palotákra s mintha valamennyi vidéki polgártárs friss réti levegőt, •egészséges szénaillatot, vagy tán kakukfüvet holott volna magával a zsebében: még légkörünk is üdébbnek, könnyebbnek, tisztábbnak tetszik.

*

A másik cikk azonban már „Budapest világ- város“-ról szól. És föl van háborodva, hogy üléseznek, tanácskoznak és csak üléseznek, tanácskoznak, hogyan kell az idegeneket Budapest felé terelni. „A városatyák összebújnak és keresik a szeget, amelyet fején kell találni, hogy a világ figyelme a szittya Páris felé irányuljon.“ A pesti polgárság

azonban nincs megelégedve a városatyák tevékenységével, azt mondják, hogy nem elég kiadni a jelszót, hanem cselekedni is kell. A vásári komédiáshoz hasonlítják a tanácskozókat, aki dagadó izmokkal emelgeti a papirmaschét:

— Hiszen néha-néha fölülhet egy-egy jámbor tourista a magyar világvárosnak is, de ha már eljött, minden esetre fejét rázva fog távozni ebből a papírmasché világvárosból. Tenni keíll. És mit tesz a főváros? Keresi a szeg fejét. Csakhogy nem találja. Mert nálunk minden fejetlenül megy.

Pedig a polgárság mindent áldoz. De — mondja a kritikus, nincs fej . .. Aztán haragosan odavág:

— Az elöljáróságnak szikra érdeme sincs Budapest épülésében, szépülésóben: és csak a tót napszámosok érdeme. És a Národny Listy jövő századjának krónikása egész büszke öntudattal írhatja majd meg, hogy Budapestet a tótok építették.

Milyen jósok voltak ötven év előtt, mert a cseh lapok, azt hisszük, m)ág ezt is megírják.

*

Aztán zuhognak a konkrét panaszok a város iHejei felé:

— Közegészségügyünk botrányos, vizünk nincs, közlekedési viszonyaink nyomorúságosak, utcáink piszkosak, Budapest környékéhez nem tudunk hozzáférni, Budakesz messzibbre van tőlünk, mint Cegléd, a Svábhegyen, de a külvárosokban is szekcrcés utonállók hirdetik, hogy Biakony hősei immár a fővárost is elfoglalták.

így nem lehet az elkényeztetett külföldieket Budapestre csalogatni, előbb „lépvesszőről kell gondoskodni, mert a reklám dobjával nem lehet tourista- verebet fogni.“

—. De uraim, a szent Kár oly-háromság nevében tartsanak lépést a modern világvárosokkal!

így kiált fel a krónikás, intelmét a szent Káról y-hároms ághoz intézvén, ami alatt tudvalévőén Budapest főpolgármesterét, polgármesterét és alpolgármesterét, vagyis Ráith Károlyt, Kamermayer Károlyt és Gerlóczy Károlyt kell lérteni.

*

De nem mindenki ilyen szigorú, vannak, akik büszkék Budapestre és ezen a büszkeség jogán követelik, hogy csináljanak végre világvárost a magyar fővárosból. Mert ez a város különb mindennél:

— Bécsnek csak csatornája van, nálunk az egyesített főváros kellő közepén hömpölyög a birodalom folyóinak fejedelme, a Duna, melynek jobboldalán fenséges és ritka panoráma emelkedik a budai hegyeken, baloldalán pedig a modern ízléssel lépített díszes paloták egész láncolata húzódik végig'. Berlin sivatag homokpusztákon épült és minden, amit e világváros természeti szépségekben idegeneknek nyújthat, eltörpül a gazdagság mellett, mellyel a természet Budapestét megáldotta. Se Londonnak, se Párisnak nincsenek oly gyógyforrásai, minőkkel Budapest pazarul bővelkedik.

Mintha csak ma írnánk s ma dicsekednénk a panorámával, a természeti szépségekkel, a gyóigy- forrásokkal. No és aztán az egyik kritikus Velencével hasonlítja össze Budapestet s kideríti, hogy a Lánchídról megtekintett Buda álomszerűén szebb, mint a lagúnák városa. Hiszen olyan kevés kellett még akkor ehhez a büszkeséghez. Milyen büszke volt az akkori kolléga arra, hogy „kétoldalról hosszú, végtelen hosszú sora a gázlángokénak áll haptákot és csillagkoszorúval szegélyezi a két partot.“ A budai hegyek villái az ő szemlében pásztortüzek. A Duna kellő közepéről a fényben úszó Margitsziget kacérkodik. Még az öreg fogaskerekűre is büszke a kollega, nem is csoda, hiszen akkor még újság volt a számára ez a „prüszkölő szörnyeteg“.

— És ha már ittas vagy a gyönyörű látványtól, ne sajnáld a fáradságot és ülj fel velem a lóvasútra. Csak a fogaskerekű vasútig megyünk, itt aztán ejnek idején fölkapaszkodunk erre a prüszkölő szörnyetegre, amely rettenthetetlenül indul neki a meredek hegynek. Amint aztán lassan emelkedünk, kibontakozik előttünk egy lángtenger, egy ragyogó, nevelő tüzváros: Budapest.

És a kartárs úr fülébe az akkor még deli fogaskerekű egyre azt zakatolja: Budapest világváros . . . Budapest világváros . . . Budapest világváros . . .

De nemcsak a kolléga büszke a fogaskerekűre, hanem a svábhegyi őslakók is. Az öreg Szigeti bácsiról például, aki a Svábhegy legrégibb villlatulaj- donosa volt akkoron, föl jegyeztek egy mondást:

— Megérem még én azt az időt, hogy a Svábhegyre gőzhajóval fogunk följárni.

*

Mik azolk még, amikre a félszázad előtti polgártárs büszke? Mik azok, amiket akkor tartottak pesti specialitásoknak? A legbüszkébbek a Hangli-kioszkra, amely „Budapest világvárosi oklevelére a nemesi pecsétet nyomja“. Bájos zöld szigetnek nevezik ezt az égő város közepén, amely kerek akáclombjai alá „édes bizalmassággal gyűjti össze a főváros krémjét“, a minisztereket, tábornokokat, mágnásokat, a pénzarisztokráciát, tudósokat és írókat, szerelmeseket és ábrándozókat. A gentry világa a Váci-utca. „Délben a Korona kávéház előtt sütkéreznek, mint libegő pillangók a déli népsugárban, az aszfalt lovagjai, Magyarország jövő nemzedéke.“

— Ott rajzanak — írja a krónikás — a széles tükörablakok előtt és mögött s a monoklival fegyverzetű szemek hódító sugarakat lövellnek a fashio- nabl utca szép sétálóira. Mert a déli órák a Váci- utcában gyűjtik össze azt a közönséget, mely estende a corsón szokta hallgatni a Duna suhogását. A mitrailleuse nem szórja olyan búsásan a halálos golyókat, mint amilyen tűzzápor közé jut a dandy- sereg előtt sétáló hölgyközönség, mely a Korona- kávéház előtt csak szemlesütve hálád tova, tatáin — hogy jobban lásson.

A félsizáz év előtti pesti polgár a pesti virágárus- leányt szebbnek találja, mint a velenceit és roppant büszke a rákospalotai asszonyra, aki mint pesti típus, kis batyújáival hátán tipeg és almát árul.

*

Akad bőven azonban városrendezési kifogásolni való. Sokat panaszkodnak a pestiek, hogy bizonyára nem létezik olyan világváros, amelynek legpompásabb utcája egy régi utcának volna a mellékága, mint a mi Andrássy-ütünk, amely „a kopott, szedett- vedett Váci-körúlból kanyarodik ki a Városligetbe, ahelyett, hogy a roskatag marokkói ház lerombolásával kivezették volna a Dunapartig.“ Az a vélemény az akkori Pesten, hogy a külföldieket — minden elmaradottsága ellenére — a Kerepesi-út érdekli legjobban. Ennek állítólag az az oka, hogy a Nyugat fellé gravitáló magyar fővárosnak itt még sok tekintetben keleties színe van. Különösen ilyen a Kerepesi-út vége, ahol ötven esztendő előtt még apró csárdák sorakoztak egymás mellé, nyitott kapuikon vidéki parasztszekerek döcögtek be az udvarra. ..Minden második ház kocsma itt, csak úgy dől ki a bor és pálinka alkoholja, mit Szvatopluk fővárosépítő utódai mennyei kéjjel élveznek. Ott csoportosodnak a pálinka-bódék előtt s az utcai seprő irigykedve néz rájuk, olvasván a hutika dualisztikus cégiratát: „A tragerhoz —• zum Hordár“. De áll már a „Központi indóház“ és Budapest világváros lelkes hirdetői a Kerepesi-út pálinkabűzétől sem riadnak már vissza, hanem tele vannak reménységgel.

— És ha egyszer — írják — tudomást szerez majd a világ arról, hogy fővárosunknak nemcsak külseje, de társadalma is fölemelkedett a modern szellem színvonalára és minden téren látható és szemlélhető lesz a haladás, — akkor megered majd hosszú sora a hosszú angoloknak, lármás karavánja az eleven franciáknak és özönleni fognak hozzánk a vendégek, kik a világ minden irányába elviszik majd a hírt, hogy: Budapest világváros.

*

Az ötven év előtti álmok nem álmok többé. István király napjából Szent István Hete lett. A hosszú angolok és az eleven franciák már özönlenek hozzánk és eljárogatnak hozzánk a tengeren túlról is, akik mind elismerik, hogy világváros vagyunk.

Pogány Béla.