Fővárosi Hírlap, 1933 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1933-12-20 / 51-52. szám

JK)KWCWJIÜ2MP

Budapest, 1933 december 20.

dását jelenti a nemzet számára. A revízió kérdésétől függnek talpraállásunk és megerősödésünk életfeltételei. A jövőről lóvén szó azonban, elsősorban azokra kell gondolnunk, akik a jövőt jelentik a váltakozó nemzedékek életében.

— Az ifjúság elhelyezkedésének kérdése talán a legelső helyen áll az égető problémák között. Nem azért emelem ki ezt, mert különös aktualitást nyer az egyetemi ifjúság mozgalmával, hanem azért, mert az értelmiség súlyos válságát látom be n n e. Az egész világon olyan jelenségek mutatkoznak, mintha az értelmiség, a diplomás képzettség nem találná meg a maga helyét és kenyérlehetőségét az élet új berendezkedésében.

— Meggyőződésem, hogy mindez csak á t- meneti tünet, mert a haladás és fejlődés egyre nagyobb értelmiséget és szaktudást követel a mindennapi élet adminisztrálásánál. Szakszerűen képzett értelmiség nélkül nem lehet a modern életfeladatokat megoldani és az államigazgatást a kor színvonalán tartani. Az értelmiség jövője nem kérdése s, mert annak továbbra is vezető szerepe és pótolhatatlan helye van a közéletben.

A polgármester meggyőzőerejű fejtegetései után azt a kérdést tettük fel, hogy annyi nehézség és megkötöttség ellenére is, miképpen lehetne az ifjúság elhelyezkedésének kérdését előbbrevinni?

— Csak az egész társadalom összefogásával, az állam és az autonómiák egységes támogatásával, minden közület és magángazdaság bevonásával.

— A kultuszminiszter úr külön osztályt szervezett a diplomás ifjúság elhelyezésére. Ez kétségtelenül üdvös kezdeményezés, de a kérdés olyan szövevényes és nehéz, hogy adminisztratív úton nem igen lehet jelentős eredményt elém i.

— Gyakorlati megítélésem szerint törvényes

Amikor olyan formában tesszük fel a kérdést, bogy a munkanélküli ínségesek segélyezését, avagy közmunkák útján való foglalkoztatását tartjuk-e helyesebbnek és célravezetőbbnek, akkor tulajdonképpen napjaink legnagyobb gazdasági és szociális problémáját: a munkanélküliség megszüntetésének kérdését vetjük fel. A háborúelőtti évek közgazdasági és szociális életének egyenletes és fokozatos fejlődése idején a munka és a segély kérdése soha nem kerülhetett ilyenformában egymással kapcsolatba. A munkaképes egyén akkor a szociális védelem tárgya volt, kapcsolatban a különböző biztosítási-, bér- és munkaidő kérdéssel, a szociális lakás- politikával, egészségügyi intézkedésekkel és általában a modern szociális élet egyéb tényezőivel, de a hatóság közjótékonysági tevékenysége körébe még törvényeink is csak a munkaképteleneket (betegeket és aggokat), továbbá a közvédelemre szoruló gyermekeket utalták.

A gazdasági válság teljesen más helyzetet teremtett. Jóformán egyik napról a másikra félelmetes gyorsasággal növekedett az egészséges és munkabíró korban lévő munkanélküli felnőttek száma. Önálló exisztenciák roppantak össze, állások és jövedelmek váltak bizonytalanná és családok ezrei zuhantak le a kispolgári életnívó biztonságából, a máról-holnapra való vegetálás lelket és testet összezúzó mélységeibe. Ebből a súlyos helyzetből ezer és ezer kéz nyúl fel segélytkérőn, támaszt'kere- sőn a hatóság felé. A megcsonkított és elszegényedett ország, amely felett nemcsak saját tragédiájának, hanem az egész világ válságának hullámai is átcsaptak és amelyet sok tekintetben felkészületlenül talált a krízis romboló áradata, ma még nem tudja a nyomorba zuhanók kezébe adni a legerősebb, a legbiztosabb mentőkötelet: a munkát, miért is kénytelen egy sokkal gyengébb és tökéletlenebb eszközzel segítségükre sietni: hatósági segéllyel. A székesfővárost is a szociális lelkiismeret készteti nagyarányú és évről-évre mindjobban kiépített in- ségenyhítő tevékenységének folytatására, mert nem nézhetjük tétlenül, hogy éhség, ruhátlanság, hideg, hajléktalanság pusztítson munkanélküli polgáraink sorában és legalább a pillanatnyi segítséget igyek-, szünk a nyomorba jutottaknak és családjaiknak biztosítani. Felmerülhet az a kérdés, hogy az az összeg, amelyet a főváros inségenyhítésre fordít, értéktermelő munkába fektetve nem jelontene-o szociális és gazdasági szempontból értékesebb segítségen Mielőtt erre válaszolnék, lássunk néhány szá mot. A székesfőváros 1934. évi költségvetésében az inségenyhítésre előirányzott összeg 9,500.000 P. Ebből az összegből a szükségmunkákra felvett köl csőn törlesztésére, az ínségesek Székesfővárosi Fog lalkoztatójának költségeire, a szellemi szükségmun kások díjazására, a munkaképtelen ínségesek segélyezésére és végül a gyermekek étkeztetésére és felruházására — tehát kivétel nélkül szükséges és nem törölhető kiadások fedezetére — G,000.000 pengőt kell számítanunk. A munkaképes munkanélküliek segélyezésére tehát fennmarad 3,500.000 P. Ez volna az az összeg, amelyet munkaikaimak teremtésére lerendezésre volna szükség, a kvalifikációs törvény revideálásával, illetve a mai viszonyoknak, az életszükségleteknek megfelelő kvalifikációs törvény megalkotásával kellene a kérdés országos rendezéséhez az alapot lerakni. Az élet ugyanis sok tekintetben túlhaladta az eddigi szabályokat, a kvalifikációnak tehát új rendezést kell adni, mely a közhivatali szempontokon túl kiterjed a magángazdaság, a magántevékenység minden ágára.

Megemlítettük a polgármester előtt, hogy a fővárosra nagy várakozással tekintenek minden oldalon, mert úgy gondolják, hogy az autonómia az ifjúság felvevőképessége szempontjából gazdag lehetőséget nyújt.

— A főváros az elmúlt évtizedben az ifjúság elhelyezkedésére sok lehetőséget és alkalmat adott, de jött a gazdasági válság és az autonómiát megszorításokra, leépítésekre kényszerítette. A vonatkozó kormányintézkedéseken kívül az anyagi helyzet is korlátokat állított, amelyeket a legjobb akarattal sem tudunk elhárítani. A lehetőségek határán belül azonban mindent megteszünk, hogy az ifjúság kenyér kérdését előbbre segítsük a magunk területén. Ezt célozza a gyakornoki állások betöltése is.

— Ennek kapcsán nemcsak az a szempont vezet, hogy kenyeret adjunk az állásnélküli ifjúságnak, hanem az a magas elv is, hogy a legtehetségesebb, legképzettebb és le g jeli e- m es e b b fiatalokat válasszunk ki az erők utánpótlására.

Ezek a szavak az életet ismerő és az igazság- érzettől átitatott felfogású ember álláspontját tükrözik vissza. Az a nyíltság, amely a polgármestert minden ténykedésében jellemzi, nyilatkozatából is ki csendül és bizonyára megmutatja a helyes és követendő utat a ma legnagyobb problémájának megoldására.

hetne felhasználni. A székesfőváros kerületi népjóléti osztályain nyilvántartott közsegélyben részesülő családok száma a legutóbbi félévben 50—60.000 között ingadozott. Ezeknek a családoknak több mint 80 százalékánál a családfő munkaképes és figyelembe véve az ezen családok keretein belül élő, továbbá a magános munkaképes férfiakat és nőket is, a legújabb kimutatások szerint a székesfőváros területén a munkanélküliek száma állandóan 75—85.000 között hullámzik. Ha tehát segély helyett munkát akarnánk adni, akkor egy átlag 80.000 főnyi tömeget kellene foglalkoztatnunk legalább oly mértékben, hogy mindazt, amit számukra a közsegély biztosított, azt ezzel a munkával megszerezhessék. Az említett 3,500.000 pengőből ilyen nagyarányú tömegmunTúlzott számadatok és ezzel egyidejűleg szinte legendás tételek forogtak közszájon hosszú éveken keresztül arról, hogy a kerületi elöljáróságok vezetői és főtisztviselői milyen fantasztikus arányokban jutnak mellékjövedelmekhez a különböző helyszíni eljárások és vizsgálati díjak révén. Az elöljárók értekezlete több ízben foglalkozott ezzel a problémával és a kerületi számvevőségek nyilvántartásai útján igazolta, hogy

a mai megcsappant építkezési tevékenység mellett ezek .az összegek liavonkint 2—300 pengőig terjednek

és nagyjából fedezik a kiszállásoknál ténylegesen elköltött kocsidíjakat, valamint étkezési kiadásokat. Az elöljáróknak, valamint a beosztott szakhivatalnokoknak ez a mellékjövedelme már egy alkalommal rendezést nyert, úgylátszik azonban, most újabb intézkedés készül. A székesfőváros polgármestere ugyanis

21.283/33—I. szám alatt a következő rendeletet

küldötte az elöljáróságok vezetőinek:

Budapest székesfőváros törvényhatósági tanácsa 403—31. szám alatt hozott határozatával megállapította a törvénybeli és kormány-, majd szabályrendeletben előírt helyszíni eljárások és vizsgálatok alkalmával az abban résztvevő hatósági tisztviselők számát, továbbá az eljárási díjak összegét, egyben kimondotta, hogy ezen díjak előírását, beszedését és kiutalását az elöljáróságok számvevőséget és 'pénztárai útján kell kezelni.

A m. kir. belilgymiuiszter úr 80.293/V. számú leiratában kifogásolta, hogy az eljárási díjak megállapítása nem a törvényhatósági bizottság által történt

és elrondolt«, hogy az olőljérósógok által hivatalos

kát megszervezni lehetetlen, nem is szólva arról, hogy a teljes összeg egy része még a legjobban megválasztott munkanemeknél is anyagbeszerzésre esne és csökkentené a költségösszegből a munka bérekre eső részt. A gyermekek segélyezését nem számítva, jelenleg egy Ínséges családnak egy évben átlagosan 87.5 P hatósági segélyt tudunk juttatni. 11a egy munkaképes családfőt egy éven belül ilyen összegű keresethez tudnánk is juttatni, ebből az összegből sem lenne képes megvásárolni azt az élelmet, tüzelőt, ruha- vagy cipőfélét, stb., amit segélyezése folyamán ugyanennyi idő alatt és a szüle ségbez képest arányosan elosztva kap. Majdnem bizonyos, hogy ezt az aránylag kis összeget rövid idő alatt elköltené és az év legnagyobb részében — minden segélyezés híján — a legnagyobb nyomornak, talán az éhenhalásnak lenne kitéve.

Tudatában vagyok annak, hogy a munkanélküliség kérdését az inségenyhítés nem olaja meg és tisztán látom mindazokat a veszélyeket, amelyeket egyrészt az ellenszolgáltatás nélkül nyújtott segélyezés, másrészt a hosszantartó vagy gyakran ismétlődő munkanélküliség úgy az egyénre, mint a társadalomra, sőt az egész nemzetre nézve magában rejt. De az inségenyhítésre szánt összeg — amint látjuk — nem elég arra, ho-gy munkához juttassa a munkanélküli tömegeket. A múlt év őszén megindított szükségmunkák, amelyek még jelenleg is folyamatban vannak és amelyeket a munkanélküliség enyhítése, a gazdasági élet, valamint a magánvállalkozási kedv némi fellendítése érdekében 9,000.000 pengő költségösszeg keretében szerveztünk meg, — az Ínségeseknek csak egy töredékét foglalkoztatták több-kevesebb időn át és hatásukat inkább abban kell látnunk, hogy bár a munkanélküliek számát érezhetően nem csökkentették, de legalább meggátolták, hogy még több munkaképes egyén váljék munkanélkülivé és növelje az inségenyhítés terheit.

Most mindenekelőtt arra törekszünk, hogy az ellenszolgáltatás nélkül nyújtott segélyezési rendszert, átalakítsuk olymódon, hogy a segélyezett munkaképes egyéneknek legalább munkakészség'ét és emberi önérzetét megőrizzük a teljes pusztulástól. Egy tervezet már készült erre vonatkozóan a közjótékonysági és szociálpolitikai ügyosztályban. Remélem, hogy az lí. n. inségmunkarendszert sikerülni fog a legmegfelelőbb és legszoeiálisabb formában bevezetni. Szociális szempontból tekintve tehát a kérdést: amíg a munkanélküliek száma ilyen rendkívül magas, amíg közel másfélszázezer lélekről kell a hatóságnak gondoskodnia, addig még az eddigi tapasztalatok alapján jól megszervezett Ínség- és szükségmunkák sem oldhatják meg az Ínségesek foglalkoztatásának kérdését olyan kielégítő módon és mértékben, hogy az inségenyhítés teljesen feleslegessé váljék és megszüntethető legyen. A hatósági segélyezést tehát mindaddig fenn kell tartani, amíg a hatóság olyan arányú közmunkára nem tud fedezetet találni, amely a munkanélküli Ínségesek mindegyikét az évnek legalább egy részében megfelelő mértékben tudná foglalkoztatni. Minden vitán felül áll, hogy ez volna a legtökéletesebb megoldás, hogy úgy szociális, mint erkölcsi és gazdasági szempontból ez az egyedül követendő helyes út és hogy minden lehetőséget fel kell kutatni, amelynek segítségével legalább lassan és fokozatosan meg lehet valósítani a nagyobb arányú közmunkákat.

eljárások alkalmával szedhető díjak kérdését terjesz szem a törvényhatósági bizottság elé, annak ható rozatát pedig jóváhagyás végett neki mutassam be. A m. kir. belügyminiszter a fentemlített leiratában azt is elrendelte, hogy ezen díjakat, valamint az ezen díjak terhére történő kiadásokat

a jövőben a székesfőváros költségvetésében elő kell irányozni.

Addig is, míg ezen eljárási díjak újabb szabályozása és költségvetési előirányzása megtörténik, elrendelem, hogy az elöljárók a hivatalos eljárások alkalmával beszedett díjakat az eljárásban résztvevő tisztviselők részére ne fizessék ki, hanem azokat minden hónap utolsó napján az elöljáróságok pénztárába szolgáltassák be. Utasítom a kerületi pénztárak számvevőségeit, hogy

az így befizetett összegeket ideiglenes bevételként kezeljék és azok összegeiről nekem a fő- száinvevő úr útján havonta jelentést tegyenek.

Ezen jelentés alapján fogok a befolyt összegeknek a fentemlített hatósági eljárásokban résztvett tisztviselők jutalmazása és készkiadásainak megtérítése céljaira való fordítása tekintetében esetenként intézkedni.

Eddig szól a rendelet, amelyik a kormányhatóság intencióinak megfelelően egyszerűen letiltja az eljárási díjak szétosztását. Az a körülmény, bogy az ösz- szesen begyült tételeket a költségvetésben elő kell irányozni, nem jelent mást, mint hogy

az összeggel nem a kerületi elöljárók, hanem a központi városháza fog rendelkezni

és azt jutalmazásokra, illetve a készkiadások meg térítésére fordítja. A kerületi elöljárók sérelmesnek tartják az új rendelkezést és ezért a legutóbb tartott értekezletük határozata értelmében felterjesztést intéznek a polgármesterhez a rendelet hatálytalanítása, illetve megfelelő módosítása érdekében.

Munkanélküliség, tomegnyomor és a segítés módja

A Fővárosi Hírlap számára irta: LIBER ENDRE alpolgármester

Leiiltoíta a polgármester az elöljáróságok vizsgálati- és szemledíjának a szétosztását

Rz elöljárói értekezlet felterjesztésben védekezik a rendelet ellen