Fővárosi Hírlap, 1933 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1933-04-26 / 17. szám
Huszonkettedik évfolyam Budapest, 1933. április 26 T7. szám Előfizetési ár: EGÉSZ ÉVRE .................24 PENGŐ FÉ LÉVRE..........................12 PENGŐ EG YES SZÁM ÁRA: 50 FILLÉR Árusítják az összes IBUSz-pavillonokban MEGJELENIK MINDEN SZERDÁN Szerkesztőség és kiadóhivatal: BUDAPEST, VI. ANDRÁSSY-ÚT 60 Telefon: 13-7-15 — Postacsekk: 40.424 Összeomlott panaszok a hiteles adatok tükrében Herchasztat-konfcrcncláf tori Budapest a hörnythbcli városokkal--------- -------Va lótlan számok, alaptalan vádaskodások, kiffívó fenyegetések a fővárossal szemben Nincs lehetetlenség A húsvéti ünnepek óta, igenis, határozottan meg lehet állapítani, hogy nincs lehetetlenség a világon, csak kitartásra, szorgalomra és magabízásra van szüksége az embernek. Évtizedeken át kitartó küzdelmet folytattunk azért, hogy — amint öngúnnyal szoktuk mondani — forogjon már egy kicsit Budapesten az idegen és bizony, valljuk be, meglehetősen látszólagos eredményeket tudtunk csak felmutatni. Most azonban húsvét hetében, zöldcsütörtöktől húsvét után keddig, szakértők állítása szerint, nyolcezer idegen raja lepte el a magyarfővárost. A magyar idegenforgalom föltámadása volt ez a nap, olyan különösen furcsa, olyan örvendetes és kellemes meglepetés, amilyenben nagyon kevés részünk szokott lenni. Az olcsó vonatok emberáradatot öntöttek Budapest utcáira, de azonkívül úgy mondják, automobilokon is vagy ezerötszáz külföldi érkezett Budapestre és ez az a fajtája az idegennek, amelyre nekünk a legnagyobb szükségünk van, mert ez az, amelyik költ. Most már azután illik oknyomozni, illik kutatni, hogyan történt ez a csoda. Miért sikerült most és miért nem sikerült eddig. Hát hiszen eddig is megtettünk mindent, talán többet mint most és bizony csak lanyhán csörgedezett az idegenforgalom magyar patakja. Akik túlságosan magas szempontokat keresnek, talán egy kicsit történelemfilozófiával is dolgoznak, azok azt el- mélkedték ki, hogy a húsvéti nagy idegenzaj- lásnak az volt az egyszerű és természetes oka, hogy Európában ma csöndesebb, rendesebb, nyugodtabb város nincsen Budapestnél. Szó, ami szó, ebben az elméletben van valami. Főképpen pedig van valami, ami nekünk nagyon jól esik. Örömmel és boldogan hirdetjük, hogy mi vagyunk a rend városa, mi vagyunk a nyugalom metropolisa. Mindamellett azonban mi mégis azt hisszük, hogy annak a kitartó, makacs, becsületes propagandisztikus munkának, amelyet különösen az utolsó évtizedben olyan elszántan végeztünk, most már gyors tempóban kezd érni a gyümölcse. Iía a jó Isten segít, ez csak az első húsvét volt, amelynek talán még ebben az esztendőben sok szép és örvendetes folytatása lesz. Ha pedig ez így van, akkor most már arról kell gondoskodnunk, de igen alaposan és igen nagy eréllyel, hogy a külföldiek barátságát, akik idelátogatnak, meg is tartsuk a magunk számára. Magyarán szólva minden eszközzel azon kell lennünk, hogy az az idegen, az a külföldi, aki egyszer ide ellátogat, az ezentúl mindig, amikor ideje akad, újra eljöjjön és pedig haza jöjjön hozzánk. Szeressen itt közöttünk élni és ne legyen soha semmiféle panasza. Jobban kell éreznie magát és olcsóbban kell élnie, mint odahaza. És itt meg kell mondanunk, hogy a húsvéti idegenforgalomnak egyetlen nagy panasza volt és pedig az, hogy a külföldiek a jobb szállodák árát nagyon drágának találták. Ennek meg kell változnia, mert a tiszteletreméltó szálloda kedvéért sem vagyunk hajlandók a nagyszerű tendenciát mutató idegenforgalmat feláldozni. Nagyon jól tudjuk, hogy a szállodák első kívánsága az lesz ezzel szemben, hogy azt az ötvenezer pengőt, amelyet idegenforgalmi illeték címén a fővárosnak fizetnek, ők maguk fordíthassák propaganda célokra. Előre tiltakoznunk kell ennek a gondolatnak még csak a fölvetése ellen is, mert ez a húsvét tanúbizonysága annak, hogy az idegenforgalmi propaganda, a legkitűnőbb kézben van, amikor azt Budapest székesfőváros csinálja. Az út, amelyen eddig haladtunk, nagyszerűnek bizonyult. Kivirulnak az eredmények, érnek a gyümölcsök és ebben a pillanatban, amikor az első nagy siker csillant meg a szemünk előtt, csak azt lehet megállapítani, hogy nincs lehetetlenség a világon és csak azt lehet mondani, hogy megfeszített erővel, elszánt akarattal, ha kell súlyos pénzáldozatokkal is, de haladnunk kell a sikernek ezen a nagyszerű útján, mert erről az oldalról fénylik a jövő. A pesti vármegyeházán most készül az a felirat, amelyben a vármegye a kormánytól nem kevesebbet kér, csak annyit, hogy rendelje el a fővárosi kövezetvám 50 százalékos leszállítását, továbbá kötelezze a fővárost, a „Beszkárt tulajdonosát“, hogy a pestkörnyéki városokban is léptesse életbe a kisszakaszos villamosjegyeket. A felterjesztéssel egyidőben furcsa mozgolódás van a környéki városokban. Újpesten felújították a, vámháború, az ellen- vám jelszavát, más városok meg akarják tiltani, hogy a főváros az élelmiszerek után fogyasztási adót szedjen. Megállapíthatóan kozpónti irányításra mozgalom indult egyszerre öt városban, hogy a fővárost „jogosidatlanul szedett“ Ínség járulékok visszafizetésére kötelezzék. Ezenkívül mint szelíd szemrehányás hangzik el az a vád, hogy a főváros, mint munkaadó, törvényellenesen tartja meg magának a környéken lakó fővárosi alkalmazottak kereseti adóját. Azt nem is említjük, hogy a környékbeli sajtó egyrésze diadalittasan számol be arról, hogy „a környék tízéves harca térdre kényszerítette a fővárost“ és helybeli közéleti nagyságok örömükben egymás vállát veregetik az elért „nagy diadal“ fölött. Mindez pedig azétr történik, mert Huszár Aladár főpolgármester és Sipőcz Jenő polgármester az igazságnak megfelelően megállapították. nyilatkozatukban, hogy a főváros mindig jóindulattal kezelte a környék ügyeit és az ismétlődő támadások ellenére is hajlandók leülni a tárgyalóasztalhoz és meghallgatni a környékiek panaszait. Kétségtelen, hogy a főváros vezetőinek „békülékeny“ nyilatkozatait a környékbeli városokban félreértették. A főváros nem mint vádlott akar leülni a környékiekkel, hanem az eddigi jóindulattal módot akar adni arra, hogy a sokat hánytorgatott panaszokat a környékiek előterjeszthessék. Igaz, hogy félmillió lélek él a főváros környékén, de az is igaz, hogy ezek nagyrészének Budapest, vagy annak közelsége biztosít kenyeret, kultúrát, jó közlekedést. Mindazért, amit nyújt, nem az állandó támadást érdemli meg, hanem — a kórházkérdést nem is említve — hálát. A Fővárisi Hírlap a pestkörnyéki kerek- ászt al-konferencia összeülése előtt a legsúlyosabb panaszt, a leggyakrabban hangoztatott vádat vizsgálta meg és hiteles adatok alapján bebizonyítja az alábbiakban, hogy az ilyen irányú vádaskodás nemcsak alaptalan, de lelki- ismeretlen is. A vád, amelyet iparosvezérek, vármegyei bizottsági tagok, sőt pestkörnyéki polgármesterek is hangoztatnak sajtóban és gyűléseken egyaránt, a következő: „A főváros évente 10 millió pengővel károsítja meg a pestkörnyéki ipart, ennyit présel ki belőle kövezetvám címén a vámvonalakon.“ Ezzel szemben a tényállás ez: A főváros városi vám címén az idén 6,300.000 pengő bevételt irányzott elő. Ebből az összegből 3,600.000 pengő az államvasutákon, tehát távolabbi vidékekről szállított áruk után folyik be. A volt délivasúti vonalakon szállított áruk után a vámbevétel 180.000 pengő, a hajózási vállalatok útján érkezett áruk után együttesen 800.000 pengő, a közraktárakból hozott áruk után 40.000 pengő, a HÉV. vonalain hozott áruk után 120.000 pengő a vámbevétel, marad tehát a vámhatárokon át hozott és megvámolt áruk után 1,559.000 pengő. Ebből az utóbbi összegből — pontos hivatali statisztika szerint — legalább 600.000 pengőt le kell vonni, ennyit fizetnek ugyanis a távolabbi vidékekről érkező autók és paraszt- szekerek. Ezek után — beszámítva a HÉV.- vonalakon szedett vám nagyobbik részét is — legfeljebb egymillió pengő lenne az a vámösszeg, amit évente a pestkörnyéki iparosok, kereskedők és közeli őstermelők fizetnek a fővárosnak. íme, a tízmilliós vádból annak egy- tizedrésze lett, ha pedig a pestkörnyéki nagy gyártelepek vámtételeit is kikapcsoljuk, még kevesebb. De álljon itt a legfrissebb adat: a most elkészült 1932. évi zárszámadás kimutatja, hogy a főváros tavaly még a 6,300.000 pengős bevételt sem érte el: a vámbevétel 5,750.000 pengő volt, tehát a pestkörnyékiek 10 millió pengős vádja néhányszázezer pengős tételre zsugorodik össze. A vámbevételeknél ugyanis erős eltolódás mutatkozik a távolabbi vidék rovására s a szorosan környéknek vett városokra és községekre még kevesebb esik. Ennyi vámvédelemmel pedig tartozik a főváros saját iparosainak és kereskedőinek. A kövezetvám után a második „súlyos sérelem“ a fogyasztási adó. Ebből 12 millió pengő bevételt várt a főváros közönsége. Kiesik 3 millió pengő a bor- fogyasztási adó leszállítása miatt, további 2 millió pengő elmarad a gazdasági válság következtében, marad 7 millió pengő. Itt nem is kell adatokat felsorolni. Ugyanezeket a. fogyasztási adókat, azonos kulcs alapján valamennyi környéki város és község is szedi saját területén. Az ebből származó jövedelem egyik főpillére a városok és községek költség- vetésének. Milyen elkölcsi igazság alapján kifogásolják ezeket az adókat azok, akik maguk is szedik, de a fővárosnak ugyanezt megtiltani szeretnék? Az összehívandó „kerekasztal-konfex-encia“ zöld posztójára kívánkozik a kereseti adó is. A környéki hadvezérek tagadják, hogy a környékiek nagyrésze Budapesten keresi a kenyerét, keresetét pedig otthon költi el. Ugyanekkor a kispesti polgármester azt panaszolja, hogy magának a fővárosnak 1500 olyan alkalmazottja van, aki Kispesten lakik. De mert különböző üzemeknél és intézményeknél vannak a kispestiek és nem érik el minden intézménynél kaz ötvenes létszámot — a törvény szerint csak ilyen esetben kell a lakóhelyet jelentő városnak átutalni a kereseti adót — a főváros természetesen nem adja át az érdekelt alkalmazottak egy részének az adóját. Kispest most követeli, hogy a főváros munkaadói minősége összesíttessék, egy munkaadónak számítson és akármelyik üzemnél vannak a kispestiek, 1500 alkalmazott után utalja át neki a kereseti adót. Ugyanaz a Kispest követeli ezt, amely az országban
