Fővárosi Hírlap, 1929 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1929-12-25 / 52. szám
Budapest, 1929 december 25. jf&vdeoä'jiieua’ •» TAKARÉKOSKODJUNK! Irta: BECSEY ANTAL kormáayídtanácsos, mérnök, törvényhatósági bizottsági tag Nehéz viszonyaink tették divatossá ezt a jelszót a városi és országos politikában egyaránt. A termelőgazdaságban is meg van a szinonímje: úgy hangzik, hogy racionalizáljunk. A tragikómikum a dologban csak az, hogy miközben a közélet berkei •a takarékosság és racionalizálás jeligéitől hangosak, egyre fokozódnak a megélhetés nehézségei. Sorra buknak a kereskedők, iparosok és nyakig ülnek adósságban a mezőgazdák is. Valahol hibának, vagy helyesebben hibáknak kell lenni. Vagy az elgondolásban, vagy a végrehajtásban. Magában az elgondolásban kétségtelenül nem lehet hiba. Hiszen tőkeszegénységünk közismert és annak kihatásai végzetes súllyal nehezednek közállapotainkra. Forgótőke nélkül nem mozog a közgazdaság gépezete; beruházó tőke nélkül nincs fejlődés. Sőt tudott dolog az is, hogy tőkehiány nemcsak a belső termelést bénítja meg, hanem azt alattomos módon hátbatámadva, külkereskedelmi mérlegünket is rontja. A Kereskedelmi és Iparkamara a külkereskedelmi mérleg passzivitásának okait kutatva, pragmatikusan megállapította, hogy abban tőkeszegénységünknek jelentős része van. A tőkehiány miatt ugyanis a belföldi termelők hitelezni nem tudnak, ezzel szemben a külföldi termelő 6—9 hónapos kedvező hitelfeltételeket tud nyújtani vevőinek. A tőkét konzerváló takarékosság tehát nyilvánvalóan egyaránt fontos tényezője a belső gazdasági konszolidációnak és külkereskedelmi viszonylataink mögjavulásának is. HeSyes-e a takarékoskodás? Van azonban az éremnek másik oldala is. Fogyasztói krízisben élünk. Az ipar és. kereskedelem válságát közvetlenül az a körülmény idézi fel, hogy kevés a vevő, nincs forgalom. Elvégre ez bizonyos mértékben érthető is. A fixfizetésű köz- és magán- alkalmazott fogyasztói igényeit erősen lefékezi az a tény, hogy fizetések dolgában messze mögötte áll a békebeli viszonyoknak. A másik tömegfogyasztó: a munkásság bérviszonyai ugyancsak nem rózsásak. De nagyobb baj az, hogy aránylag nagy a munka- hiány. Exportunk keretei is, az őstermeléstől eltekintve, - sokkal szerényebbek, semhogy vele a belső fogyasztás csökkenését kiegyensúlyozni lehetne. J-Oggal merülhet fel tehát az a. kérdés, hogy ily súlyos fogyasztói krízis közepette helyes dolog-e a takarékosságot propagálni? Hiszen a takarékosság a tömegfogyasztók szemszögéből nézve annyit jelent, hogy amúgyis összezsugorodott igényeiket még jobban fokozzák le. És felmerülhet az a kérdés, hogy az a gazdasági előny, amit az ilymódon létrejött tőke- képződés jelent, felér-e azzal a romboló hatással, amit a lecsökkent -fogyasztás az ipar és kereskedelem területein kétségtelenül felidéz. Bizonyos mértékben Hasonló a helyzet az állami és fővárosi gazdálkodás tekintetében is. Ám takarékoskodjunk a nélkülözhető kiadásoknál, de nem használna, sőt súlyosbítaná helyzetünket az oly irányú takarékoskodás, amely a munkaalkalmakat és kereseti lehetőségeket csökkenti. Elvégre a takarékosság és amiak eredője, a töke: nem öncél és- létjogosultsága megszűnik ott, ahol egzisztenciális lehetőségeket veszélyeztet. A fentiek alapján a takarékosság dolgában két alaptételt kell tehát felállítanunk. Az egyik az, hogy takarékoskodni kell úgy az állam, mint általában közhatósági költségvetések keretében az improduktív kiadások egész vonalán, ilyképpen tehát tehermentesíteni és tőkegyűjtésre képesebbé tenni a magángazdaságot. Másik alaptételem: munkaalkalmak és kere- „ seti lehetőségek révén a tömegek fogyasztóképességét növelni és az ilyképpen felfokozott gazdasági vérkeringés segélyével a tőkeképzés folyamatát lehetővé tenni. Mines megfeleiő gazdasági koncepció Van azonban, szerintem, a belső tőkeképzésnek egy harmadik feltétele is. Revizió alá kell vennünk azt a gondolatot, amelyet a beruházásainkhoz szükséges tőke beszerzésénél követünk. Nem helyes az az álláspont, amely azt hirdeti, hogy belső tőkeerőnk egyáltalában nincsen és ebből természetszerűleg következik, hogy beruházásainkhoz kizárólag külföldi tőkét lehet és szabad csak igénybe venni. Bármenynyire szomorú igazság is, hogy szegények vagyunk, képtelen vagyok gazdasági életünk és beruházó politikánk dogmájává tenni az imént közölt felfogást. Igenis van belső gazdasági erőnk! Az a rezervoár, amelyből az állam, a székesfőváros és legújabban a Társadalombiztosító Intézet tele. marokkal meríti a százmilliókat, amely ugyan elégedetlenségtől sisteregve, de mégis kiforralja magából e horribilis ösz- szegeket — az a rezervoár nem üres. A baj csak abban vall, hogy az ilyképpen kiszorított hatalmas összegek megfelelő gazdasági koncepció hijján nem jutfiak az ország gazdasági érhálózatába, hogy megtermékenyítsék a gazdasági élet kiszikkadt ugarát. Pedig minél szegényebbek vagyunk, annál fontosabb, hogy ezt a kis erőt céltudatos szervezéssel és annak intenzív kihasználásával megsokszorozzuk. A külföldi beruházó kölcsönöknek meg van az a felette kellemetlen tulajdonsága, hogy azokat kamatostól kell visszafizetnünk, mégpedig rendkívül drága kamattal. Hogy miként fest e tekintetben a helyzet, arra nézve elég, ha egy példára utalok. A székesfővárosnak gáz-, víz- és elektromoáüzemei céljaira közel 100 millió pengős beruházásra lenne szüksége. A mai piaci feltételek szerint egy ily külföldi kölcsön után 35 éves keretben legalább évi 10 millió pengő annuitást kellene fizetnünk. Végeredményben tehát 35 év alatt 350 millió pengőt: annyival többet, mint amennyit a talpraállításunkra fordított egész nép- szövetségi kölcsön kitesz. És ezt, a hatalmas összeget nekünk, a tőkeszegénynek mondott magyar közgazdaságnak kell kiizzadni. Egyre megy, hogy vájjon adókból, közszolgáltatások árának felemeléséből, vagy bárhonnét vesszük hozzá a fedezetet. Hát éppen, mert szegények vagyunk, nem engedhetjük meg magunknak ezt a fényűzést. Azért hirdetem én, hogy külföldi beruházó kölcsönt csak lukrativ beruházásokra és akkor is csak abban az esetben és oly mértékben vegyünk igénybe, amikor és amity mérvben azokat belső erőink megfeszítésével pótolni nem bírjuk. Mert hogy adott esetben belső erőink latba- vetésével is sokat tehetünk, azt példákkal illusztrálom. Gyújtsunk! A fővárosi vízművek halaszthatatlan beruházásaira a fentebb említett keretben 35 millió pengőre van szükség. Egy ily külföldi kölcsön után 35 éven át legalább évi 3.5 millió pengő annuitás fizetendő, amiből az eladott 60 millió m3 vízmennyiségnek minden m3-ére kereken 6 fillér jut. Mivel a vízművek megújítási alappal nem rendelkeznek, ez a többköltség vagy a vízdíjak 5—6 filléres áremelésével, vagy egyéb köz jövedelmekkel fedezendő. Mivel pedig elvileg minden üzem kell hogy a maga bevételeivel fedezze kiadásait, kénytelen lesz a főváros a jelenlegi vízdíjat 5—6 fillérrel felemelni és az ebből keletkező évi 3.5 millió pengő többlet-bevételt a külföldi tartozás törlesztésére fordítani. Az a tőketartozáson felüli 80—90 millió kamatteher, amely a törlesztés AZ 1924. ÉVI XVIII. TÖRVÉNYCIKK ALAPJÁN SZERVEZETT IPAROSOK ORSZÁGOS KÖZPONTI SZÖVETKEZETE TELEFON SZÁMOK: KÖZPONTI OSZTÁLYOK: V., fäÄOOS UCCA 22 . Auf. 151-33, 212-14, 253-33, 253-37 IGAZGATÓSÁG, TITKÁRSÁG, PÉNZÜGYI OSZTÁLY, ELLENŐRZÉS, KÖNYVELÉS BŐHOSZTALY: V., Nádor ucca 21 Automata 198-62 ÉPÍTŐIPARI OSZTÁLY: V., Nádor ucca 18 Automata 189-4© FAIPARI OSZTÁLY: V., Nádor ucca 21 Automata 196-61 KISIPAR! HITELAKCIÓ : V., Nádor ucca 22 Automata 196-03 KERESKEDELMI OSZTÁLY: V., Nádor ucca 21 Automata 196-89 TEXTIL KÖZSZÁLLÍTÁSI OSZTÁLY: V., Nádor ucca. 21 Automata 196-61 lí:!S9S^§aB^»5üBgi@815a3)BI9Bíi!!!EiSaiKSa£!BEBIBnBHGBflBBBiiBBBflBBa9BBBBBBBEaRtHnaB ■
