Fővárosi Hírlap, 1923 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1923-05-16 / 20. szám
4 Budapest, 1023. május lo. Qond, nagyon nagy gond ez. Alighanem pályázatot fognak hirdetni a probléma megoldására. Ereky mellettit talán bibithi Horváth János fáj nekik legjobban, mert az is egy kellemetlen, egy indiszkrét ember, aki olyan mérges beszédeket tud mondani a villamosokról, hogy azok szégyenükben hétfőn reggel is testületileg beszüntették a mozgást és szép hosszú sorokban álltak az utcákon végig. Még ennél is kibirhatatlanabbnak tartják azonban azt, amikor bibithi Horváth beül a Városi Színházban a népszínházi bizottság páholyába és ott tigy terpeszkedik, mintha ő lenne Wolff Károly legkedvesebb hive. Hát csatázzék, amennyi jól esik a villamos ellen, de menjen ki a népszínházi bizottságból, mert az a páhölyülés másnak kell. Van rá elegendő jelentkező. Erre találtak is ki valamiféle orvosságot. Azt mondták, hogy minek nekik két színházi bizottság, a budaiból meg a népszínháziból csinál- nakmajd egyet. Lehet annak az egy bizottságnak akár több tagja is, mint eddig a kettőnek volt, és ezek majd mind a két színháznak a páholyába járhatnak. Jó megoldás lenne ez, mert az uj bizottságot természetesen újonnan kell megválasztani. Hiszen lehetnek annak a tagjai a régiek is, csak ez a bibithi Horváth maradjon ki, amit az uj választáson könnyen meg lehet csinálni. így szépen kitervelték, kifőzték a dolgot, de azóta pihen az ötlet. Valószínűleg valami „műhiba“ csúszott be. Bibithi Horváth pedig akkor is elmegy a színházba, ha már se testének, se lelkének nem kell a Diadalmas asszony. Hogyne, hiszen olyan mulatságos, amikor a Wolff-gárdisták vasvilla-szemekkel néznek fel a vágyva-vágyott páholyba. * A pipázóban az ellenzéki bizottsági tagok Ioannovich Fái Kazár-utcai liberalizmusát emlegették. Ott mondták el ezt a históriát is, amelyet még nem örökítettek meg a történelem számára. A letelepedési szabályrendelet forró éjszakai vitája folyt odabent az ülésteremben. A többségiek már szerettek volna lefeküdni, vagy elnézni valami lokálba. Közvetítőket küldtek, tehát az ellenzékhez. Kiválasztották a legliberálisabbakat és a legdipbma- tikusabbakat. Természetesen legelső sorban J o anno v i c h Pált. Az ellenzéken már nem igen hisznek a tülbesugő liberalizmusának, de azért úri módon szívesen fogadták. J oannovich majd a lelkét tette ki a tenyerére, hogy nem is olyan veszedelmes ez a szabályrendelet-tervezet.. Már ő csak igazi liberális, de nem talál benne semmi borzasztót. — Hagyjátok abba a vitát!, aztán gyerünk aludni. Az egyik ellenzéki városatya csak úgy odavetheti mondta: — Legalább a legsérelmesebb szakaszt hagynátok ki. hiszen az még a törvénnyel is ellentétes. — Ugyan kérlek, — mondta Joannovich — nem eszik a kását olyan forrón. Egész nyugodtan leiek- hetünk, ezt a szakaszt úgyis megváltoztatja a belügyminiszter. Bement és ő szavazta meg elsőnek. Közben azonban Zimmerma n n Dezső demokrata városatya argumentumképen felhozta hajnali beszédében, hogy Joannovich is kijelentette erről a szakaszról, hogy a belügyminiszter úgyis megváltoztatja, mert az ellentétben van a törvénnyel. Mi az ördögnek teszi hát ki magát a többség a szégyennek, hogy a belügyminisztertől megint pofont kapjanak. Joannovich megriadtan tiltakozott: — Nem mondtam, dehogy mondtam. B e d ö Mór pedig atyáskodva emelte fel a mutatóujját: — N o ti o, nem illik letagadni. * Nagyon érdekes interpellációra készülődik az ellenzék. Fölfeszegetik egy kicsit a Fővárosi Operett-színház ellen elkövetett ,,tüntetés“ sebeit és kellően méltatni fogják Stadler Nándor bizottsági tagnak a Zrinyi-gárdában elmondott szenzációs beszámolóját. A Stadler-féle beszédet azonban csak érinteni fogják. Az igazi téma a „tüntetés“ egyik főszereplőjének, egy fővárosi mérnöknek a városházára való ii n n e- pélyes visszatérése. Ez a mérnök fogva is volt az esetből kifolyólag, amikor azonban szabadlábra helyezték, bevonult a városházára, ahol — az ellenzéki interpelláció adatai szerint — ünnepélyes fogadtatásban volt része. Menekülés a nyilvánosság elül A keresztény községi párt sajtópolitikája A keresztény községi pártot nehéz lennie azzal megvádolni, hogy bármiféle sajtópolitikája van. Jelszavakon épült programúinak, a tehetségtelieinségnek, a tehetetlenségnek csak egy igyekezete lehet: „ahogy lehet bújni a nyilvánosság elő 1.“ Ez a nyilvánosságtól való irtózás és menekülés az alapja annak az ideges és minden parlamentarizmust meg- csufoló viselkedés, amellyel a sajtó képviselőivel szemben állanak. A budapesti városházán még nem volt rezsim, amelynek annyi afférja lett volna a sajtóval, mint ennek a mainak. Ez az epidémia ma már annyira megy, hogy akárhányszor a magúk politikáját valló és gyakorló újságírókkal szemben is megnyilatkozik, sőt átterjed a tanács egyes tagjaira is, akik szintén a városatyák módjára próbálnak a sajtóval szemben eljárni. Voltak a városházán már más emberek is, akiket a sajtó egyes orgánumai talán sokkal élesebben támadtak, mint amennyire érdemes támadni a ma felszínen uszkálókat. Ezeknek az embereknek is fájt a támadás, de ezek sohasem a kötelességét teljesítő, hivatását gyakorló újságírón akarták kitölteni a bosszújukat. Az újságíróval szemben nem ismertek gyűlölködést, haragot, hanem barátjuknak, munkájuk osztályosának tekintették. A parlamentben ez ma is megvan és nincs politikai párt, amelynek képviselő- tagjai ne állanának a sajtó munkásaivá! a legjobb barátságban, bármily színezetű lapnak kötelékébe tartozzanak is azok. Egyetlen párt van a parlamentben is, a Wolff Károly pártja, amely elzárkózik a parlamentáris szokástól és erkölcstől. De csak mint párt, mert például egy Huszár Ká/rolyból, aki tagja ennek a pártnak, a Woltí-íéle erőszakosság és gyűlölködés sem tudja kiölni az újságírók iránt érzett barátságot és a kari szolidaritást, amelynek áldásait ő maga is nem egyszer érezte. Ez a nyilvánosságtól való irtózás a távoli magja annak a súlyos-a [férnek is, amely a héten foglalkoztatta a városházát. A keresztény községi párt egyes kisebb műveltségű tagjainak leikébe sikerült beleplántálni ezt az érzést, amely azután keserű gyűlöletté fajult a sajtó, képviselőivel szemben. Legejkia-. íánsabb példája volt ennek a nyilvánosság-iszonynak az a jelenség, hogy a Zilahi Kiss Jenő tanácsnok elnöklésével „működő“ közoktatásügyi bizottság már több Ízben átalakult családi tanáccsá azzak hogy zárt ülést kívántak a bizottsági tagok és az elnök azt minden törvényes alap nélkül el is rendelte. A nyilvánosság jogának eklatáns megsértése volt ez minden alkalommal, a közönségnél viszont csak azt érték el, hogy bizalmatlan lett azzal a testülettel szemben, amely titkolódzik és takargat. Sokkal magasabb foka lett volna a sajtó-ellenes akciónak, ha megvalósul a terv, — még mindig nem késő, — hogy bezárják a városházán a sajtóirodát és alapítanak egy házi könyomatost, amelyben maguk remekelnének stílusgyakorlataikkal és azt szánnák a nyilvánosságnak, amit magukra nézve kellemesnek tartanának. A terv, amelynek természetesen a fenn- költ lelkű C s i 11 é r y volt az apja, még a bizottsági ülésekből is kizárta volna az újságírókat és a pártértekezlet megértő helyesléssel fogadta a sajtó- szabadság eme magasztos interpretálását. Közben azonban, úgy látszik, meggyőződtek róla, hogy a bizottságokból kizárhatják ugyan az újságírókat, de sem a kritikát, sem az informálódás lehetőségét megfojtani nem tudják, sőt csak annál élesebben hívják ki maguk ellen. Apró egyéni akciók is nem egyszer ütötték fel a fejüket és zavarták az újságírók munkáját. Megesett például, amikor az igazoló választmány a Zilahi Kiss Lajos-féle ügyet tárgyalta, hogy egy V e r e- bély Jenő nevű bizottsági tag tiltakozott az ellen, hogy „a destruktív sajtó“ is jelen van. Hiába magyarázta meg neki Pappert tanácsjegyző, hogy ez a sajtónak törvényben biztosított joga, felszólította az elnöklő Joannovich Pált, hogy tiltsa ki a sajtót, vagy legalább annak egy részét az ülésről. _V a g y ö k. v agy én — mondta keményen. Am ikor pedig Joannovich Pál kijelentette, hogy azt a kívánságot nincsen módjában teljesíteni, Verebély bizottsági tag ur vette a kalapját és bucsti- zás nélkül otthagyta az ülést. Hasonlókcpen nevezetes egyéni akció volt az is amikor V a s e k Ernő a pénzügyi bizottság ülésén azt követelte, hogy a Fővárosi Hirlap szerkesztőségét tiltsák ki a városházáról, a többségi párt ellen intézett támadások miatt. A szent és sérthetetlen párturalomnak egyik legszebb hajtása volt ez az indítvány, amelyet azonban nem tudott Vasek ur keresztülvinni. A legjellemzőbb egyébként erre a neme9 sajtóbarátra, de az újságírók tiirelmességére is az, hogy Vasek ur ma is igen szorgalmas látogatója az Otthon körnek. Csak legutóbb történt az is, hogy a közlekedési bizottság egyik ülésén egy Biber Jenő nevű bizottsági tag azt a vakmerő kijelentést kockáztatta meg, hogy a sajtó meg van vesztegetve a villamos társaság részéről. Ezt a gyanúsítást Till Antal tanácsnok utasította vissza. A karaván mindenesetre halad, de el lehet képzelni azt az atmoszférát, amelyben a sajtónak dolgoznia kell. Az újságírók azonban nyugodtan tűrik ezeket az apró és jellemző kellemetlenkedéseket abban a biztos és felemelő tudatban, hogy mi majd akkor is ott fogunk ülni a közgyűlési teremben, amikor nekik már az emléküket is elfelejtette Budapest közönsége. • • • A fővárosi sajíntudósiíók sér .Íme. A székesfő város törvényhatósági bizottságának szerdai közgyűlésén Bieber Jenő bizottsági tag a sajtóval szemben sértőkifejezést használt. A Fővárosi Sajtótudósit ók Szindikátusa ezért, az egész sajtót ért sérelemért, elégtételt kért a helyettes főpolgármester úrtól, mint a törvényhatósági bizottság elnökétől. A helyettes főpolgármester ur által felajánlott elégtételt azonban a Fővárosi Sajtótudós'i- t ó k Szí n d i k á tu s a nem tartotta az újságírói integritás szempontjából elfogadhatónak s. ezért egyhangúan elhatározta hogy mindaddig, ami« szabad működése elé illetéktelen helyről hasonló akadályok gördülhetnek és az újságírói muukaszabaóságot veszélyeztetve látja, a közgyűlési teremből távolmarad. A napilapok, valamint a Fővárosi Hirlap ennélfogva nincsenek abban a helyzetben, hogy a pénteki közgyűlésről tudósítást közöljenek. Éber Antal a családi titkokról. A szerdai közgyűlésnek igen nagy eseménye volt az a hatalmas beszed, amelyben Éber Antal szedte szót a főváros pénzügyi politikáját. Sajnos., Éber Antal ezúttal nem volt abban a helyzetben, bogy a maga elok- venciájával. pénzügyi tudásával elénk tárhatta volna a hibákat és észszeriitlenségeket. amelyek a főváros pénzügyeit jellemzik. Nem tehette, hiszen rejtelmek és titkok előtt állóét ö is,, aminthogy ez előtt áll az egész városházi ellenzék ós a város egész lakossága is. Családi t i t k o k n a k nevezte szellemesen Éber Antal azt a módszert, ahogyan a többségi párton a pénzügyi kérdéseket kezelik. Titokban tartják a baseli egyezmény részleteit és ha már költség- vetést nem adnak is, de legalább bölcsen mellőzik a zárszámadásokat is. Nem akarom meggyanúsítani — mondotta — a mai igen tisztelt tanácsot, de a tanács zárszámadás, a nyilvánosság előtt való elszámolás nélkül arra költheíi a főváros pénzét, amire neki jólesik. Tavaly legalább — bár ilyent a törvény nem ismer — indenmitást kert a tanács, de az idén már ezt a felhatalmazást is fölöslegesnek tartotta. Teszik pedig ezt akkor, amikor a többségnek a közgyűlésen igen jelentős és folyton szaporodó ellenzéke van, a polgárság pedig — amint a nemzetgyűlési választások napnál világosabban beigazolták - teljesen elfordult azoktól, akiket három év előtt „bizalmával“ ajándékozott meg. ilyen körülmények között jogos és időszerű volt Éber Antal igen éles kritikája, amelyben azonban csak utalást tehetett arra. hogy a baseli egyezmény korántsem olyan siker, amilyennek azt Wolffék feltüntetni igyekeznek. A baseli egyezményt megismerni abból a néhány .adatból, amelyet nyilvánosságra hoztak, megítélni nem lehet, csak az olyan nagystílű pénzügyi politikus, mint Éber Antal, tud belátni a legkeskenyebb résen is. És az ő szájából elegendő néhány szó is arra, hogy összedüljön a jogosulatlan diadal- kapu, amelyet a svájci vándorok önmaguknak emeltek. Az Artézla visszaélései. A lapokban megjelent az a megdöbbentő híradás- hogy a vegyészeti és egészségügyi vizsgálat Budapest egyik lenagyobb a fogak őre.
