Fővárosi Hírlap, 1919 (8. évfolyam, 1-52/a. szám)

1919-09-17 / 39. szám

4 Budapest, 1919. szeptember 17. üres kasszákat, üres raktárakat találtunk. Nem volt sem pénz, sem élelmiszer, nem volt a betegek ápolásához szükséges gyógyszer, amiben sajnos még ma is nagy szükséget szen­vedünk. Mikor elkergettek bennünket, a pénz­tárban 80 millió korona volt, mikor vissza jöt­tünk,‘semmit sem találtunk, sőt a négy hónapra terjedő rémuralom alatt még havi 12 mi>lió korona támogatást is adott az „állampénztár“ a főváros számára. Ez négy hónap alatt 48 millió koronát tesz ki, úgy hogy 128 millió koronára rúg az az összeg, amit a kommunisták a fővárosnál elköltötték. Bevételeink ezalatt az idő alatt elmaradtak és azokat most utólag nehéz lesz pótolpi. Most állíttatom össze a kommunizmus pénzügyi mér­legét, t. i. összeállitíafom azokat a kiadásokat, melyeket a bugdet keretén kívül és felül elköl­tőitek. Majd ha ez kész lesz, pontosan fogjuk látni azokat a pénzügyi károkat, amiket a kom­munizmus a fővárosnak okozott. Ezek között a károk között igen jelentékeny és igen különös szerepet játszanak azok az összegek, melyeket a kerületi munkástanácsok és a központi mun­kás- és katonatanács 80-as intéző bizottságá­nak tagjai kaptak különböző „dijak“ és „költ­ségek“ címén. — Az üres kassza mellett természetesen nem volt lehetséges a háztartást vezetni, mert nemcsak az alkalmazottak illetményeinek és bé­reinek fizetésére és a háztartás továbbvitelére nem rendelkeztünk megfelelő pénzkészlettel, ha­nem élelmiszerek és tüzelőanyag beszerzésére is nagyobb összegekre volt szükségünk. Hogy fo­galmat lehessen alkotni a főváros kiadásairól, megemlítem, hogy a normális havi 12 millió korona kiadással szemben, most 24 millió ko­ronát adunk ki havonta. Szeptember 1-én nem tudtuk már miből fedezni a kiadásokat, nem tudtuk miből fizetni a tisztviselőket és hogy ne következzék be a teljes csőd, a budapesti pénz­intézetek segítségéhez kellett folyamodni, amely­nek segítségével és különösen a kormány hat­hatós támogatása következtében negyvenöt millió korona kölcsönt kaptunk. Ebből az összegből fedezhettük a folyó kiadá­sokat és eszközölhettük a bevásárlásokat. Meg­vagyok győződve arról, hogy a főváros pol­nyelvnek minden talpalatnyi térhódítása! Egy szó, amelyről a fölvirult önérzet leüti a német bilincset, valóságos nemzeti kincsesé lessz. Az egyik hirecske például igy ujjong: (Dunavizet!) Pesten, Magyarország főváro­sában, a dunavizhordók, már ősi bevett szokás­ként, Donauwasser! kiáltással jártak házról- házra. Ez ősi szokást eddig soha senki meg nem szegte egész napjainkig, amidőn a Donau- wasser helyett Dunavizet! kezdenek kiáltozni. „A legerősebb, legmakacsabb bástyák omla­doznak !“ Újdondász-kolléga úgy érezte, amikor ezt leírta, hogy hadiíudósitás került ki tolla alól. Haditudósitás a magyarság ez újabb várának bevételéről. % Még egy hirecske, amelyekben ennek a kornak legmélyebb, legigazabb, legtisztább bánata, fájdalma, de büszke dacossága és felvillanó reménye is benne tükröződik : (Sárossy Gyula) — mint az O. D. P. pesti levelezője Írja — Budweisből, hol előbb tartóz­kodott, Pilsenbe van belebbezve. — Kempelent, a Szegedi Híradó szerkesztőjét Josephsladíba vitték. A másik hir már reményteljesebb : (A Josephstadtban belebbezve volt) s köze­lebb hazabocsáíott összes magyarokat a szegedi indóháznál okt. 50-án, midőn oda megérkeztek, nagyszámú közönség fogadta, s a Rákóczi-in- dulóval kisérte be a városba. Lakomát is rög­tönöztek számukra, mely alatt lelkesen zengett a Szózat és a Hymnusz s ezeken kívül lelkes áldo­mások is mondattak. „. . . bellebbezve . . .“ az elkeseredés, a dac, a mit minden magyar ember érzett, benne volt az új­dondász kolléga emez egyetlen kifejezésében. Az 1860-ik esztendő egész újságírásában nincs szó, amely ennél az egynél többet mondana. gársága, áthatva a kötelességérzettől, mindent el fog követni a célból, hogy a főváros háztar­tásának vitele meg ne akadjon és hogy Buda­pestet egy újabb felborulás veszedelme ne fe­nyegesse; eleget is fog fenni kötelezettségének és azokat a köztartozásokat, amelyeket eddig elmulasztott fizetni, le fogja róni és igy annyi pénzt fog a főváros rendelkezésére bocsájtani, amennyiből a háztartás zökkenés nélkül való továbbvitele az amúgy is legszűkebbre szorított keretek között biztosítható lesz. Persze le kell mondani minden fokozott, sőt a jelenleginél sokkalta kisebb igényekről is, mert ma minden építés, minden munka, minden beszerzés ren­geteg költségbe kerül és igy az elkerülhető pót­lásokat olcsóbb időkre kell halasztani. A fon­tos az, hogy megfelelő bevételekkel rendelkez­zünk és ezért a tanács már elhatározta a már régebben megállapított telekértékadó beszedését, továbbá azt, hogy a hivatalokban és üzemek­ben leszállítja a személyzeti létszámokat, ál­talában, hogy minden lehető eszközt igénybe vesz a főváros kiadásainak csökkentésére. Minden reményem meg van arra, hogy a ki­adások csökkentésével és uj bevételi források nyitásával sikerülni fog a főváros háztartását minél előbb a normális mederbe visszajuttatni. — A legnagyobb gond és teher a fővárosnak élelmiszerrel és tüzelőanyag­gal való ellátása. Amit lehet, mindent megteszünk, azonban a környék teljesen ki van fosztva, tüzelőanya­got csak a demarkációs vonalon túlról lehet hozni, az ideszállitás majdnem lehetetlen — olyan nehézségek ezek, melyeket alig lehet le­küzdeni. E tárgyban minden lehető eszközt igénybe vettünk a főváros szükségleteinek biz­tosítására, — az antant segítségét azonban a legfontosabb anyag : a külföldi szén behozatala tekintetében az eddigi tárgyalások során még nem sikerült eredményesen biztosítani. Ebben az irányban is számilunk a kormány legmesz- szebbmenő támogatására. Nem kétlem, hogy megfelelő eszközökkel a vidéket rá lehet kény­szeríteni arra hogy élelmiszereket juttasson a fővárosnak. Lisztet, hüvelyeseket, burgonyát és egyéb élelmicikkeket is kellő mennyiségben kaphatunk a vidékről, ha le tudjuk küzdeni a szállítási nehézségeket. Persze húsban és zsirban van a legnagyobb szükség, mert ezeket az élel- micikkcket az el nem zárt területekről nem tud­juk kellő mennyiségben biztosítani, a demar­kációs vonalon túlról és a tengeren túlról pedig csak az antant és a megszálló csapatok jó- akaratú támogatásával szerezhettük be ; húsnál és zsírnál külön nehézség tornyosul elénk: a valuta kérdése. — Mindezeket adolgokaímost a tanács intézi* mert eddig az önkormányzat egyéb szervei nem működnek. A kormány tudvalevőleg kiadott egy rendeletet, mely a közigazgatási szervek foly­tatólagos íovábbmüködéséí rendelte el, ám ebben a rendeletben a fővárosról említés nem történt. Arról sem történt intézkedés, hogy vájjon a Károlyi-kormány alatt alkotott népíörvény, mely a néptanácsoí szervezte, a közigazgatási bizott­ságot újjáalakította, a főpolgármesteri állást meg­szüntette, érvényben van-e, vagy pedig az ok­tóber 51-iki status quo áll-e helyre. Mondom, egyáltalában nem lehet tudni, hogy ez a nép­törvény érvényben van-e, mert erre vonatkozó­lag a kormány részéről még semminemű kije­| Ientés nem történt. Én magam több Ízben sür­gettem meg a dolog elintézését szóban és Írás­ban a miniszterelnöknél és az eddigi belügy­minisztereknél. A belügyminisztérium mostani vezetője legutóbb kijelentette, hogy most fog­lalkozik ezzel a kérdéssel és rövidesen intéz­kedés fog történni. Amig ez az intézkedés meg nem történik, a közgyűlés és az ebből alakított szervek működése nem kezdhető meg, Ha ez a kérdés elintéződik, akkor együttesen fogunk ahhoz a nagy munkához, melyben a főváros polgármestere és minden tisztviselője vállvetett erővel buzgólkodik azon, hogy Budapest sze­retett népének jó, olcsó és egészséges megél­hetését biztosíthassuk. Hatiábu Jtikttk a RóKőci-uton Ahogy a kommunisták felosztották Buda­pestet — Tíz várost csináltak egyből Hatiábu Jóskáék tiszteletreméltó zsiványok vol­tak csaknem hogy száz esztendeje. Mindenesetre tisz­teletreméltóbbak, mint kései pesti és budai utódaik Kun Béláéík, Szíaimuellyéik, Biermannékl, Landlerék. Pogány József ék. Hatiábu Jóska megfordulna a sírjá­ban, ha tudná, hogy laz anekdota) ilyen közeli vonat­kozásba hozta a kommün legmodernebb haramiáival. Pedig módfelett kínálkozott ,aí hasonlat, amikor a kommün közigazgatási zsenii tiizzel-vassal az úgy­nevezett laikus igazgatásért harcolták és ennek az elvnek megfelelően elárasztották a budapesti elöljá­róságokat: különféle mesterlegényekkel, akik aztán a legvadabb tudatlansággal, iái tisztviselők iránt érzett mérhetetlen bizalmatlansággal, a saját tehetetlensé­gük szülte ötletekkel „köziga'zgattak“. Mindez azok­ban semmi sem volt ahhoz képest, hogy Budapestet fölosztották tiz különálló városra, amelyeknek semmi, de semmi közük mem volt egymáshoz, amelyeket mind más és más emberek, másjként és másként, kor­mányoztak. Hiszen a bürokráciát háláira Ítélték, ter­mészetes volt tehát, hogy minden egyes kerületből uj város lett és minden ilyen városban az egyetlen elöl­járó helyét kerek húsz apró polgármester foglalta el. Teljesen a'z orosz minta után, ahol a volt kereske­delmi minisztérium agendáit ma negyvenezer ember végzi el, hia elvégzi és ahogyan elvégzi. No de a furcsaságok furcsasága mégis csak az volt, ahogyan az egyes kerületekből alakult uj váro­sok munkástajnácsai önállósították magukat. Nemcsak hagy egymással nem törődtek, de fütyültek a köz­pontra, a sóhivatallá avialnzsált városházárai, a nép­biztosságokra, a lakáshivatalra és minden néven ne­vezendő szovjet-méltóságra. Lakásügyekben hatályon kiviil helyezték a lakáshivátal intézkedéseit, élelme­zési kérdésekben homlokegyenest ellenkező intézke­déseket adtak ki a közélelmezési népbiztosság ren­delkezéseivel. A legviszásabb he'yzetek kerekedtek igy és az ember nem tudott kacagás nélkül végigmenni a Rá- ikóczi-uton, ahol más volt a törvény az utca egyik oldalán és más a másik oldalán. Az egyik oldal a VII., a másik a VIII. kerülethez tar­tozott. A VII. kerületben született intézkedések pedig úgy hasonlítottak a VIII. kerületben érvényben levők­höz, mint a Makón divók a jeruzsálemiekhez. És itt az a pont, a; hol az ember önkéntelenül is, a Hatiábu Jóskára, meg az almádi pusztára gondol, a hogyan azt annak idején Eötvös Károly elmesélte. Az almádi puszta két vármegyében fekszik: Veszprémben és Zalában. A veszprémi káptalaninak igen jó kedve lehetett, amiikor az almádi csárdát a Balaton meílé ponto.slájn :aj két vlá rn^egye határára építette. A csárda tetejének szelemenfája volt a két vármegye ha­tárvonal a. A balatoni vármegyék tele voltak ak­koron szegénylegénnyel, katonaszökevénnyel, Sóbri Jóska pajtásaival. Ott iddogál most is Hatiábu Jóska Sümeg vidékéről. Meg a-z öt-hat társa. Hires betyárok. Az ivószobának X lábú hosszú asztala is a két vármegye határán nyúlik el. Az egyik oldalon a pad az, egyik vármegyében, a másik oldalon a pad a másik vármegyében. Köriil- iililk a legények. Egyszer csak beállít a csárás: — Gyerekek, jönnek a pandúrok, — Honnan? — Vörös-Berény felől. No ez Veszprétnmegye hadserege. Hatiábu Jóskáék tehát átülnek aj zalai padra és isznak tovább rendületlen nyugalommal. Jön a pan- durőrmester öt legényével. Azonnal ráismer Hatiábu JóskáékraL De hát bizony azojk odaát vannak Zala- vármegyében. Oda a pokol fenekébe csak nem mehet utánuk. Nincs rá parancsolatja az alispántól, ami nél­kül pedig nem lehet. A pandúrok letelepszenek, persze csak a vesz­prémi pádon, mert a vármegye határát átlépniük nem szabad. El is boroznak a betyárok vászonkorsójából, el is tréfáligatnak, eléVődnek egymással. Végre Hat- lábuék felkerekednek és kimennek &| maguk zalai ajtaján. — Isten megáldja kendteket! — köszönnek el illedelmesen. Az őrmester a fokosát rázza utánnuk. Hatlábuék pedig eltűnnek a felső-őrsi őrhegy süni csalitjában. Másnap az őrmester jelentést tesz ia főhadnagy­nak, a főhadnagy meg az alispánnak, hogy Hatiábu Jóska hatodmagával az almádi csárdában láttatott

Next

/
Thumbnails
Contents