Fővárosi Hírlap, 1919 (8. évfolyam, 1-52/a. szám)

1919-10-01 / 41. szám

'Budapest, 1919. október 1.

3

főváros nem kénytelen ebben a pillanatban azzal a gondolattal foglalkozni, hagy a milliók tömegét kell majd lakásépítésre szánnia. Óriási programmok dőltek meg és óriási gondok szálltak el, de a programmok megdőlte és a gondok elszállta fájdalmas eredménye az ötéves háborúnak és a forradalmak áldat- tan sorozatának.

A megkezdődött és előrelátható nagy kivándorlás azonban még egy kérdést old meg és ez az, hogy

a házbérek felemeléséről a lakásviszonyok

Hyen alakulása mellett semmi kilátás sem lehet.

Egyelőre a stájgerolást miniszteri rendelet tiltja el. mire azonban a háziurak hozzányúlhatnának ehhez az eszközökhöz, nekik maguknak sem lesz majd kedvük a lakásbéreket felemelni, mert hiszen a lakás- bőség és a stájgerolás teljesen kizárják egymást. Sajnos. a kilátások olyanok, hogy a háziuraknak a jövőben kötéllel kell majd fogniok a lakókat és az a perspektíva, amely Budapest előtt áll, azt az ötletet adja a háziuraknak, hogy aki csak teheti és akinek 'háza könnyen átalakítható, alakítsa át azt a várható jelentékeny idegenforgalomra való tekintettel szállodává, vagy bebutorzott házakká. (Maison meublée).

Stájgerolásra tehát nem Igen lehet kilátás, ami azonban a háziurakat i g e mi - i g e m komoly katasztrófának teszi ki. Aki elfogulatlanul ítéli meg a dolgokat, nagyon jól tudja, hogy a szovjetkormány a házak köztulajdonbavé- telével mérhetetlen csalódáson ment keresztül. Abban a hitben ringatták ugyanis magukat, hogy a szocializált házak jövedelméből akár egész Budapest meg fog élni. Borzalmas tévedés volt ez, mert ha az állam Budapesten becsületesen töltötte volna be a háziuri tisztet és mindazokat a hibákat és hiányokat helyrehozta volna, amelyeket a lerongyolódott budapesti házak a háború alatt szenvedtek, irgalmatlan vagyonokat fizetett volna rá a házakra. Hogy tudják azonban ezeket a ma már mulhatalanul szükséges reparációkat a háziurak elvégezni? Azt mondhatnánk, hogy sehogy, ha csak újabb tőkebefektetéseket nem kockáztatnak. Nem akarunk szomorú jóslásokba bocsájtkozni, de igen valószínű, hogy a házak igen nagy része rövideseit és igen le száll ott ároin ;eladó lesz. Kik fogják megvenni és milyen árakon, azt ma még kombinálni sem lehet, de tény, hogy a jövőben háziúrnak lenni nem lesz jó üzlet és ebből a proíitos foglalkozásból épen úgy nem lehet majd megélni, mint ahogy az ember a keze munkájával sem tudja majd megkeresni a mindennapi kenyerét.

A lakók egy uj terhet azonban mindenesetre kénytelenek lesznek majd elviselni és ez az lesz, hogy

a jövőben a lakóknak kell a vizdijakat tizetniök, ami pedig az újabb, hatalmas emeléssel csinos összegre fog rúgni.

A főváros tanácsa, mint emlékezetes, a vizdijakat legutóbb h ár o('m szór »Sára emelte f e 1. A háziurak már régóta nem tartották jogosnak azt, hogy >a vizdijakat nekik kell fizetni, nemcsak azért a vízért, amit & ház tisztántartására használnak fel, hanem azért is, amivel a lakó elégíti ki szükségleteit. A megoldásnak azonban eddig technikai akadályai voltak, most azonban, bár a technikai akadályok ma is fennállanak, a háziurak mindent elkövetnek, hogy ettől az újabb tehertől megszabaduljanak és azt a lakókra hárítsák át.

Rendeietgyár az árvaszéken

Eng-el elvtárs garázdálkodása

A proletárdiktatúra uralomrajutása napján egy kis ülnököcske. névszeriní dr. Engel Zsig- mond ült az árvaszék nagy felelősséggel járó elnöki székébe. Ez a kis ülnököcske, aki azelőtt egyike volt a városháza legszerényebb hivatalnokainak, volt a proletárdiktatúra legszaporább rendeletgyárosa. Nincs az a tyuk, amelyik egy napon két tojást tojna: de számos olyan nap volt, melyen Engel elvtárs nem is két, hanem három rendeíetet produkált. A hallatlanul szorgalmas rendeletfabrikátornak túlzó és ostoba intézkedéseivel sikerült felforgatni az egész árvaszéket, úgy hogy Meily Béla dr.-nak, az árvaszék elnökének, ugyancsak nagy fáradtságába fog kerülni, mig Enge! elvtárs működésének nyomait el tudja majd tüntetni. Ez az Engel főbbek között rengeteg ismeretlen célú bizottságot szervezett, melynek tagjai magas fizetéseket húzlak. Természetesen csak tizenhárompróbás prolik kerülhettek ezekbe a bizoítságokba. Engel elvtárs elvfelen- ségére különben jellemző, hogy a proletárdiktatúra bukását követő napon, augusztus 2-án, mintha mi sem íöríénl volna, bejött a városházára és — felajánlotta szolgálatait, hogy mint egyszerű árvaszéki ülnök ott folytassa, ahol március 21.-e után abbanhagyfa.

Engel elvíársnak azonban ajtót mutatlak.

az árvaszéken újra helyreállott a rend. Melly Béla dr.. az árvaszék vezetője, most hosszabb körlevéllel fordul az árvaszék személyzetéhez. Az árvaszék személyzete — mondja az érdekes körlevél — közvetlenül látra a proletárdiktatúra rombolásait, tudja, hogy a kapkodás, a folytonos változtatások, a fejetlenség mennyire összezavarták az ügyeket. Felszólítja az elnök a személyzetet, hogy mindenki nemes buzgalommal teljesítse kötelességét, annál is inkább, mert az ügyek elintézetlen volta a legnagyobb mértékben káros lehet nemcsak az érdekelt kiskorúakra, hanem az egész családra nézve is.

A kenyérkereső Duna

Miből fog megélni Budapest? — Fokozni kell az idegen forgalmat!

Még a kommunisták neveztek el a fővárost vízfejű Budapestnek, mert már akkor tisztában kellett lenni azzal, hogy a megmaradó kicsi országhoz viszonyítva abnormálisán nagy ez a város, amely az éhes szájak százezreit kénytelen betömni. Amit azonban a kommunisták nem láttak, vagy inkább nem akartak meglátni, az az|, hogy a megmaradó kicsi ország is parasztország lesz, amely Budapest gyáriparához korántsem tud elegendő nyersanyagot szállítani. Az ország határain túliról nyersanyagot hozni: kérdés elviselheti-e a költséget akkor, amikor nyugat felől irgalmatlan versenyben fogják felénk fordítani az ipari cikkek özönét.

Az egész világon mindenki számol a megnehezedett éleit megélhetési lehetőségeivel és mindenki reális módon rendezkedik be. A nyugat olcsón fogja adni ipari cikkeit, hogy minél többet dolgozhassák és minél nagyobb fogyasztást tudjon felidézni; ajkkor azonban nincs! értelme annak, hogy Budapest, amely az ipar minden járuléka1, nyersanyag és tüzelő nélkül szűkölködik, ezen a téren versenyezni akarjon. Kétségtelennek kell tehát tartani, hogy

Budapest gyáripara nagyobbrészt halálra van ítélve.

Ebben a tekintetben kivételt leginkább a gyáripar és ipar ama nemei tesznek, amelyek leginkább simulnak egy parasztország karakteréhez, egyszóval azok, amelyek az ország legkomolyabb házi- és gazdasági szükségleteit elégitik ki. Közöttük természetesen legelsösor- ban a mezőgazdasági gyáripart kell említenünk,

. amelynek még a Balkán felé kivitele is lehet. Nem szabad megfeledkezni azonban arról sem, hogy Budapestnek milyen lesz az uj élete. Alább szólunk erről is és az elmondandókból minden kétséget kizárólag ki fog derülni, hogy Budapest jövőjében vannak olyan kilátások, amelyek iparunk egységét megmenteni hivatottak.

Tisztázni kell azonban itt egy legendát, azt tudniillik, hogy Budapestnek két millió lakosa van. Ez egyszerűen nem igaz, annyira nem igaz, hogy még soha sem volt Budapesten kétmillió ember. A háborúban,, amikor a menekültek tízezrei árasztották el a várost, akkor is csak a kétmillió felé járt, de elérni soha sem érte el. Ezidő szerint pedig

1,080,000-nél nincs több lakosa Budapestnek.

Ez természetesen már leolvadt szám. A leolvadásban tekintélyes részt követel magának az a sze- retettel-teljes gondolkodás, amelyben a bolsevik; uralom Budapest lakosságát részesítette. A kivándorlás a városból már akkor megkezdődött, és még ma sem hagyott alább, amit mi tulajdonképen egészen természetes jelenségnek tartunk és olyan jelenségnek, amelylyel még hosszú ideig számolni fogunk. Hiszen ha önkéntes kivándorlás nem lenne, akkor kényszeríteni kellene a lakosság egyrészét arra, hogy hagyja el Budapestet. Az ipari munkásság egy része azonban kétségkívül önmagától is elérkezik a megismeréshez, hogy Budapest nem tudja őket ellátni és fájdalmasan bár, de kezébe veszi a vándorbotot. Ki tudja azonban elég lesz-,e mindez, nem fognak-e rászorulni a kényszerszabályokra, amelyekkel ma már példának odaért Bécs is dolgozik? Igen rövid idő leforgása alatt ki fog derülni, hogy elegendő lesz-e a természetes kivándorlás, vagy pedig szükség lesz-e az 1914. év után bevándorolt elemek

kiutasítására, amennyiben azok nélkülözhetetlen munkát nem végeznek Budapesten?

Hátra volna az, hogy mi lesz Budapest hivatása a jövőben? Nem lesz, nem lehet többé egy gazdag ország parádés fővárosa. Le kell tennie büszke jövője gondolatáról, amelyet pedig mindnyájan ezerszer megálmodtunk. Praktikus foglalkozás után kell néznie, számba kell vennie, hogy mije van, mihez foghat. Valahogy a tönkrement mágnáshölgyre kell gondolni, aki férje, a gróf halála után ébred arra a tudatra, hogy semmije sincs, csak a családi ékszerei és egyéni tulajdonságának kiválóságai. Elsősorban- ezekhez kel! hozzányúlni, ezekből kell megélnie. És Budapestnek megvan mindez. A díszt, a pompát, amely eddig tulajdona volt, nem szabad semmi esetre elvernie magától, mert szüksége lesz rá továbbra is.

Budapest jövőjének egyik iöieltétele, hogy virágzónak, szépnek kell lennie,

még szebbnek, mint eddig volt, még okosabban, sokkal okosabban kell bánniok az idegennel, aki idevetődik, mert a legfontosabb, hogy Budapest szépségeivel hódítson, a szép iránt lelkesedő idegent idevonzza, hogy egy nemzetközi találkozóhely, üdülőhely legyen a városból. Nem lehet álom többé az, hogy Kelet és Nyugat épen Budapesten ölelkezzék és nem lehet álom az, hogy az idegent végre sikerüljön Budapestre csalni és ha már itt van, ittlétét kellemessé, derűssé, élvezetessé tegyük.

Amikor az egyesített Budapest negyvenéves jubileumát ülte, Bárczy István az akkori polgár- mester feledhetetlen beszédben rajzolta meg Budapest (jövőíét. Ez 1913-ban történt. Mi mindenen mentünk át azóta? Harmincmillió ember pusztult el a világon, vagy lézeng itt közöttünk megnyomorítva. Budapestre pedig ráadásul még a forradalmak egész sorozata is rázúdult és a bolsevizmusnak szinte még a háborúnál is veszedelmesebb pusztítása is flégy hónapon át dühöngött a pesti aszfalton. És mégis igaznak kell lennie Bárczy álmának, de most már ha nem a természetes utón fog megvalósulni Budapest, a világváros, akkor erőszakkal is ki kell azt alakítani, mert a megélhetésünk függ attól, hogy sikerülni fog-e az? Már 1913-ban megmondta Bárczy: — Nem tetszelgő, hivalkodó, mindenáron alkotni vágyó ambíció beszél belőlem, hanem a meggyőződés, hogy az én programmom jelenti a gazdasági fellendülést, az emberek boldogulását, jelenti az idegenforgalmat, jelenti egy olyan világszerte bámult város k i a, 1 a k u I á- sát, mely minden hadseregnél, minden politikánál, minden diplomáciánál biztosabban, erősebben, fényesebben fogja megörökíteni a magyar faj [fennmaradását.

Bár ma más emberek állanak Budapest élén, akik nem is örökösei Bárczy politikájának, mégis azt kell mondanunk, hogy

Budapest tanácsának magáévá kell tenni Bárczy régi programmját és Budapestnek igen- igen nagy részben az idegenforgalmából keli megélnie.

Csak München példájára kell rámutatnunk, amely város a maga példátlan idegenforgalmából is meg tud élni. Minden a város szépségéből, művészeti értékeiből ered, amelyet Budapest meg tud tetézni még azzal is, hogy csodás természeti szépségleivel kérkedhetik, forgalmi központban fekszik és az ország gazdasági termékei révén az idejövő idegennek